A gyöngytyúk korán ébredt, hajnal előtt. Körülötte még mindenki aludt. Aludtak a gyöngycsibék, mind az öt. Aludt a gyöngykakas, odébb a tyúkok, a fehérek, a vörösek, a sárgák, a kopasznyakú. Még a nagy vörös kakas sem ébredt fel.
A gyöngytyúk hallgatózott. Kintről sem hallatszott semmi nesz. Lesétált a létrán, és kilépett az ajtón. Az ól előtt megállt, s körülnézett. Ellátott egészen a kerítésig, de még azon túl is, a kerten át a mezőre, nagyon messzire. Abban a nagy messzeségben egyszer csak valami fényesség támadt. Rózsaszínes, narancsos, aztán égő vörös színben lobogott. Bal felől beborította már az egész égalját. A gyöngytyúk megijedt.
− Tűz van! Tűz van! Segítséééég! – kiabálta. – Meneküljeteeeek! Tűz van! Tűűűűűűz! – rikácsolta teljes erőből.
Először a nagy vörös kakas ébredt fel.
− Mit kiabálsz, Gyöngyi? – lépdelt oda a tyúk mellé.
− Nézz oda, a messzibe! Tűz van! – hadarta izgatottan a gyöngytyúk. – Menekülnünk kell! Hozd a csibéket!
A kakas elnézett a kerítésen túlra, majd tele torokból kukorékolni kezdett.
− Kukurikú, reggel van! Kukurikú, ébresztő! Kukurikú, keljetek fel! Kukurikú!
A gyöngytyúk elcsodálkozott.
− Miért nem azt kiabálod, hogy tűz van, és meneküljetek? – kérdezte.
− Mert nincs tűz – mondta a kakas –, csak a nap kel fel.
− Az ott a nap? De… nem ilyen szokott lenni! – Gyöngyi tyúk nem értette.
− De igen, amikor kel fel, akkor ilyen. A első sugarai rózsaszínűre, narancsosra, vörösesre festik az eget. De ti ilyenkor még aludni szoktatok, és nem látjátok. Még te se láttad soha a napfelkeltét, ugye, pedig gyönyörű!
És mint aki jól végezte dolgát, a nagy vörös kakas büszkén lesétált az udvarba. Gyöngyi tyúk meg arra gondolt, hogy ugyan sok dolog lehet a világon, amit ő még nem látott, de ma látta a napkeltét, ráadásul a Nagy Vörös előtt, és ez nem semmi!
Balla Margit meséje
Perlička sa zobudila zavčasu, pred úsvitom. Všetci okolo ešte spali. Spalo všetkých päť perličích kuriatok. Spal perličí kohút, trochu ďalej biele, ryšavé aj žlté sliepky, aj tie s vypelichanými krkmi. Ani veľký ryšavý kohút ešte nebol hore.
Perlička načúvala. Ani zvonku nebolo počuť žiadny šramot. Zišla po rebríku a vykročila dvierkami. Zastala pred kurínom a porozhliadla sa. Dovidela až ku plotu, ba aj poza plot a záhradu, veľmi ďaleko až na pole. V tej veľkej diaľave sa zrazu zjavila nejaká žiara. Najprv žiarila ružovou, oranžovou, až napokon sýtou červenou farbou. Zľava už zaplavila celú oblohu. Perlička sa veľmi naľakala.
„Horí! Horí! Pomóóóc!” kričala. „Utekajteee! Horí! Horííí!“ krákala čo jej sily stačili.
Najprv sa zobudil veľký ryšavý kohút.
„Prečo kričíš, Perla?“ kráčal ku nej.
„Pozri tamto! Tam v diaľke horí!“ ľapotala rozrušene perlička. „Musíme sa zachrániť! Priveď kuriatka!“
Kohút sa zahľadel poza plot a zakikiríkal, čo mu hrdlo stačilo.
„Kikirikí, už je ráno! Kikirikí, budíček! Kikirikí, vstávajte! Kikirikí!“
Perlička sa čudovala.
„Prečo nekričíš, že horí, utekajte?“ spýtala sa.
„Lebo nehorí,“ odvetil jej kohút, „iba svitá slnko.“
„To je slnko? Ale... veď nezvykne vyzerať takto!“ nechápala perlička.
„Ale áno, keď svitá, vždy je takéto. Jeho prvé lúče maľujú nebo na ružovo, oranžovo a červeno. Ale vy vtedy spíte a nevidíte to. Ani ty si východ slnka ešte nevidela, všakže? A pritom je taký krásny!“
Ryšavý kohút si pyšne vykračoval po dvore, ako po dobre odvedenej robote. Kvočke Perle zas napadlo, že na svete je iste veľa vecí, ktoré nikdy nevidela, no dnes videla východ slnka a navyše skôr, ako Veľký Ryšavý a to už je čo povedať!
Fordította Cselényi Fodor Olívia
Balázsy Géza rajza