Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy és öreg macska. Olyan vén volt már ez a macska, hogy folyvást aludt. Szinte az egész napot átaludta, csak kora hajnalban kelt föl, kakasszóra, hogy üdvözölje a kelő napot, és reggeliért nyávogjon a gazdasszonynál.
S amint az ételt elfogyasztotta, máris leheveredett, és kisebb sétákkal megszakítva szunyókált tovább egészen másnap reggelig. Ám egy nap új jövevény érkezett a macska birodalmába, mégpedig egy kis fehér papagáj. A kis madár egy kalitkában lakott a macskaház mellett, ami még nem is zavarta volna a macskát. Csakhogy a madarat időnként kiengedték a kalitkából, és olyankor összevissza röpködött. Rászállt a függönyre, leszállt az asztalra, a székre, a párnára, egyszer aztán még a macska tálkájára is.
− Hé, no! – mordult fel erre a macska. – El onnan!
− Jó, jó, megyek már – röppent föl a madárka. – Nem kell félned, én csak magokat és gyümölcsöt eszem, macskaeledelt nem!
− Na persze, higgyem is el – morgott a bajuszos. – Akkor mit röpködsz itt a tálam fölött? És nem félek, tudd meg! – tette még hozzá dacosan.
− Jó, jó, persze. Csak tudod, kicsit unatkozom – vallotta be a madár. – Arra gondoltam, barátkozhatnánk.
A macska elcsodálkozott. Neki eddig még sohasem jutott eszébe, hogy egy nap unalmas is lehet. A reggeli jó. A séta jó. Az alvás jó. Akkor meg? De a papagáj szavai most meglepték, és mintha valamiféle hideget érzett volna a szíve táján.
− Neked nem hiányzik néha a társaság? – kérdezte a madár.
− De, azt hiszem, talán. Most, hogy mondod…
− És mihez lenne kedved?
− Hát sétálhatnánk, szunyókálhatnánk, és ha akarod, reggelizhetnénk is együtt – vágta rá boldogan a macska.
A madárka bólintott, és attól fogva elválaszthatatlan jó barátok lettek, a macska és a kis fehér papagáj.
Balla Margit meséje
Kde bolo, tam bolo, bola raz jedna veľká a stará mačka. Bola už taká stará, že neustále len spala. Prespala takmer celý deň, vstala len zavčas rána, keď kohút kikiríkal, aby privítala nový deň a aby si od gazdinej vymňaučala raňajky.
Len čo sa najedla, hneď zaľahla a až na niekoľko krátkych prechádzok driemala do ďalšieho rána. Jedného dňa sa však v mačkinej ríši zjavil prišelec. Bol to malý biely papagáj. Vtáčik býval v klietke vedľa mačkinho pelechu, čo jej až tak veľmi neprekážalo. Ibaže vtáčika z času na čas z klietky vypustili a ten vtedy poletoval kade tade. Sadol si na záclonu, na stôl, na stoličku, na vankúš a raz dokonca aj na mačkinu misku.
„Hej! No tak!“ zamrnčala naňho mačka. „Prac sa odtiaľ!“
„Dobre, dobre, už idem,“ vzlietol vtáčik. „Nemusíš sa báť, ja jedávam len zrniečka a ovocie, mačacie granule nie.“
„To iste. To ti mám akože uveriť?“ vrčala fúzatá. „Prečo potom poletuješ okolo mojej misky? A vôbec sa nebojím, vieš?“ dodala vzdorovito.
„Dobre, dobre, samozrejme. Trochu sa nudím. Vieš?“ priznal sa vtáčik. „Pomyslel som si, že by sme sa mohli kamarátiť.“
Mačka sa začudovala. Dovtedy jej ešte nikdy nenapadlo, že by deň mohol byť aj nudný. Raňajky sú dobré. Prechádzka je dobrá. Spánok je dobrý. Tak čo teda? No papagájové slová ju zaskočili a akoby ju z nich okolo srdca čosi chladilo.
„Nechýba ti niekedy spoločnosť?“ spýtal sa jej vtáčik.
„Teraz, že si to spomenul, myslím, že mi asi aj chýba...“
„A čo by si chcel robiť?“
„Nuž, mohli by sme sa prejsť, pospať si, alebo ak chceš, môžeme sa spolu aj naraňajkovať,“ odvetila natešená mačka.
Vtáčik prikývol a odvtedy boli mačka a malý biely papagáj nerozlučnými priateľmi.
Fordította Cselényi Fodor Olívia
Balázsy Géza rajza