A Mágikók háza
Kornél délutáni sétára indult. Három kört kellett mennie a háztömb körül, nem futva, de nem is sétafikálva, erőteljes gyaloglásban, hogy a könnyű testmozgástól megéhezzen vacsora előtt. Anyja megigazította nyakán a könnyű sálat, egy puszit nyomott az arcára, és szelíd erőszakkal kitolta az ajtón.
Kornél sóhajtott, és elindult lefelé a lépcsőn. A ház előtt Izabella ugrálókötelezett. Mikor meglátta a fiút, abbahagyta a pattogást, és vidáman köszöntötte.
– Szia! Hova mész?
Kornél mogorván elfordította a fejét, és szaporázni kezdte a lépteit. De a lányt nem lehetett ilyen könnyen lerázni, hamar utolérte, és már ömlött is belőle a szó.
– Gondolkoztam a dolgon. Lehet, hogy a sárkány miatt vagy beteg.
Kornél sóhajtott. Ez megint kezdi – gondolta lehangoltan, de nem mondott semmit, mert hátha bátorításnak veszi a lány, és tovább locsog. De Izának ehhez nem kellett bátorítás.
– Tudod, egy sárkány körül kevesebb a levegő, és az tele van mindenféle füsttel, porral meg kénvegyülettel. Olyan, mintha egy vulkán tetején élnél. Most mi van?!
A kérdés arra vonatkozott, hogy Kornél miért torpant meg, és miért igyekszik a tekintetével felöklelni a lányt.
– Milyen sárkányról beszélsz?
– Hát aki a házatokban lakik.
– Orvos látott már?
– Hát nem annyiszor, mint téged.
Ezt nem kellett volna. Kornél sarkon fordult, és szinte futva indult vissza a házuk felé. De a kislány tartotta a lépést.
– Mondtam már, előttem nem kell titkolódznod! Én is olyan vagyok!
Kornél megállt, és elszántan szembefordult a kis szörnyeteggel.
Elhatározta, hogy dűlőre viszi a dolgot.
– Miért, én milyen vagyok?
– Te tényleg nem tudsz semmit?!
– Mit!
A lány körülnézett, hogy nem hallja-e őket valaki, aztán a házra mutatott, aminek épp a kapujában álltak.
– Ez egy menedékház! – suttogta sokatmondóan, és hunyorított.
– Mi?!
– Itt csak mágikók laknak. Úgy értem... Te tényleg nem tudsz semmit?
Kornél komolyan rázta a fejét.
– Furcsa... – folytatta a lány –, ide elvileg csak azok juthatnak be, akiket üldöznek a peritonok.
– Kik?!
Izabella ekkora tudatlanság hallatán hatalmasat sóhajtott, aztán a kapubejáróra bökött.
– Látod ezt a két szárnyas majmot a kapu két oldalán? Ők védik a bejáratot a rossz szellemektől. A peritonok a mágikók legnagyobb ellenségei. És ebben a házban kizárólag üldözött mágikók laknak.
– És kik azok a mágikók? – kérdezte fintorogva Kornél.
– Hogyhogy kik? Mágikus lények.
Ebben a pillanatban egy idős asszony lépett ki a kapun, két kezében visszaváltandó üveggel tömött szatyrok.
– Csókolom! – harsogta Iza.
– Szervusztok, gyerekek! – mosolygott vissza hiányos fogsorával a néni, és eldöcögött szatyraival a sarki éjjelnappali felé.
– Kollár néni is mágikus lény? – kérdezte vigyorogva Kornél.
– Persze. Vízimanó.
– Micsoda?! – ezen tényleg nevetni kellett: Kollár néni vízimanó!
– Nem vetted észre, hogy naponta kétszer megy le a boltba vízért?! Egy vízimanónak rengeteg vízre van szüksége, de nem ám csapvízre, hanem forrásvízre.
Kornél a fejét csóválta, de tulajdonképpen már kezdett tetszeni neki a játék. A kapucsengő névjegyzékét kezdte silabizálni.
– Halmiék?
– Hobbitok – vágta rá a lány.
– Horváthék?
– Elfek.
– Kiss Benedek?
– Benő bácsi? Troll.
– És a nagymamád?
– Mi lenne? Tündér.
Na, ez már tényleg röhejes volt! Kornél tisztán emlékezett, milyen patáliát csapott Baranyai néni, amikor a Hekker testvérek betörték az ablakát egy bőrlabdával. Olyan válogatott szitkokat zúdított rájuk, hogy még Kiss Benedek bácsi is belesápadt, pedig ő huszonöt évig kamionozott.
– Ha tündér, akkor elég jól álcázza magát! – mondta végül.
– Hát igen! – hagyta jóvá a kislány.
– Na és ki az a híres sárkány, aki miatt beteg vagyok? – kérdezte hetykén Kornél, és igyekezett olyan képet vágni, mint aki egyáltalán nem hisz az egészben, de a vicc kedvéért azért hajlandó úgy tenni.
– Nem találod ki? Pedig még a nevében is benne van! – mondta a lány.
Kornél újra a névjegyzéket kezdte tanulmányozni. Halványan emlékezett, hogy látta valahol kiírva, hogy dr. Sárkány Sándor, de az valószínűleg valami orvosi rendelőben volt.
– Fogalmam sincs – bökte ki végül kedvetlenül.
A kislány egy névtáblára bökött.
– Dragomán Tivadar? – kérdezte furcsán a fiú. – Azt mondtad, hogy benne van a nevében.
– Tudsz angolul?
– Kicsit. A hét napjait meg a gyümölcsneveket már vágom.
– Tudod, mi a sárkány angolul?
Kornél a fejét rázta.
– Dragon. És az ember? Man. Dragon-man. Sárkány-ember. A Dragománok a legrégibb sárkánydinasztia Magyarországon.
Kornél most először gondolkodott el komolyan a lány szavain. Merően bámulta a névtáblát, aztán komoran a lányra nézett. „Mi van, ha...ˮ Nem, nem hagyja magát ilyen könnyen átverni, ő már nagyfiú, mindjárt tizenegy éves! Na jó, nem is annyira mindjárt...
– Te hány éves vagy?
– Tíz leszek – mondta büszkén a kislány.
– És még mindig hiszel a Télapóban? – vetette oda fölényesen Kornél, és bevonult a házba.
Igaz, ez a bevonulás inkább hasonlított menekülésre, de időt kellett nyernie, hogy átgondolja ezt az egész marhaságot. A lány halálosan komoly képpel adta elő a történetet, még csak nem is gondolkozott közben, csípőből nyomta a válaszokat, szóval nagyon meggyőző volt az egész – de ennek akkor sincs semmi értelme!
Herbszt László rajza