Élt egyszer, élt a földön egy híres-nevezetes varázsló. Zárkózott ember volt, és magányos, de máskülönben rendkívül jámbor lélek, aki szántszándékkal nem ártott volna még a légynek sem. Az emberek szerették, mert egy kicsit sükebókának látszott, ám féltek is tőle, mert hát, ugye, sohase lehet tudni...
Ahol csak megjelent, mindenütt jól megvendégelték, majd mindenki elpanaszolta neki a maga gondját-baját. A varázsló pedig segített, akin csak tudott. Elég volt elmondania a megfelelő varázsigét és varázspálcájával néhányszor a levegőbe suhintania, már teljesült is, bárki bármit kívánt. Akadt is tengernyi dolga szegénynek, ami nemhogy fogyott volna, hanem – hírének növekedésével – egyre gyarapodott. S mivel senkinek sem tudott nemet mondani, a pihenésre sem jutott elegendő ideje. Egyre fáradtabb és fáradtabb lett hát, a kimerültségtől egyre nehezebben tudott a varázslatra összpontosítani.
Már jócskán megfogyatkozott az ereje, amikor végre elhatározta, hogy beteget jelent, két-három hétre visszavonul, remélve, hogy ez idő alatt majd alaposan kipiheni magát. Igen ám, csakhogy a rászorulók áradata nem akart apadni. Elmentek a házához is, ahol békésen várták, hogy sorra kerüljenek. Így hát mit tehetett a mi jólelkű varázslónk, mit nem, otthonában is kénytelen volt fogadni az embereket. Éppen a szép szabóné hagyta el a szobáját, amikor a szusszanásnyi szünetben a kimerült varázsló föltette magában, hogy – hadd lássa végre ő is hasznát a tudományának – valami harapnivalót és egy korsó frissen csapolt sört varázsol maga elé az asztalra.
S amint elgondolta, úgy is tett. Fogta a varázspálcát, elmormolta a varázsigét, de...
De elszámította magát. Az történt ugyanis, hogy elcsigázottságában képtelen volt kellőképpen az elemózsiateremtő varázslatra összpontosítani, s rosszul forgatta meg a pálcáját, és rossz varázsigét mondott el. Aminek viszont az lett az eredménye, hogy varázslónk – elvarázsolta magát.
Úgy bizony. Elvarázsolta magát. S hogy, hogy nem, villanyvasalóvá. De jóformán még meg sem történt a baj, amikor újból nyílott az ajtó, s megjelent a következő csodaváró, egy kiöregedett légtornász, aki estéről estére védőhálót akart varázsoltatni a trapéz alá. Csakhogy a szobában nem volt senki.
– Maestro – szólalt meg a légtornász bátortalanul, majd néhány pillanat múlva, immár kissé megbátorodva, elismételte: – Mester...
De hiába hegyezgette a fülét, választ most sem kapott, s mivel a szemét is hiába meresztgette, nem tudta elképzelni sem, hogy a varázsló hova tűnhetett. Biztosan megszökött, elmenekült, morfondírozott a légtornász. Mi több, a varázsló oly sietve menekült,hogy lám, még a varázspálcáját is itt felejtette.
Mert a pálca ott hevert az asztalon. Több se kellett a mi légtornászunknak, egyetlen ugrással az asztalnál termett, és a varázspálcát az inge alá rejtette. Miután pedig a varázspálcát eltüntette, majdnem azt mondtam, elvarázsolta, kinyitotta az ajtót, és kiszólt az ott ácsingózó sokaságnak:
– A mester eltűnt. Elmenekült.
Eltűnt? Elmenekült? El...?
Ugyan miért tette volna? – hitetlenkedtek az emberek, de senki nem tudott válaszolni.
Nahát, ez már aztán sok!
Így cserben hagyni a bajban levőket! – háborogtak az emberek, s néhányan tüstént a varázsló keresésére indultak, hogy alaposan elláthassák a baját.
És a többiek?
Egymás hegyén-hátán tódultak be a szobába, hogy legalább a híres-nevezetes varázsló hűlt helyét lássák. S miután elegük volt a bámészkodásból, hiszen meg kell vallani,hogy a varázsló hűlt helye nem volt különösebben érdekes látvány, a szobában levő tárgyakat és bútordarabokat vették szemügyre. S addig-addig nézegették azokat, míg az egyik hoppon maradt csodavárónak nem jutott eszébe, hogy ha egyszer már gazdátlanná lett a szoba, miért is hagyná itt az asztalon ezt a virágvázát; bizonyára érdemes cselekedetet visz végbe, ha a vázát – a varázsló emlékére – hazaviszi. S ezzel a szóban forgó tárgy sorsa megpecsételődött, eltűnt a vendég inge alatt.
Észrevette ezt a tücsök hegedűjét is megreparáló hangszerkészítő, aki viszont a csipketerítőt emelete az asztalról az inge alá. Így tünedeztek el egymás után a szobából a varázsló használati tárgyai, s még a falra kiakasztott vízipipája is gazdára talált. Végül már csak egy ismeretlen rendeltetésű, különös valami árválkodott a szobában.
A villanyvasaló volt az. A villanyvasalóvá változott varázsló.
Igen ám, csakhogy az emberek ekkoriban még nem ismerték a villamos energiát, sem a villanyvasalót. Így az a zörgő csontú asszonyka, akinek már nem jutott más, mint ez a furcsa micsoda, csak azt láthatta, hogy hasonlít ugyan a vasalóhoz, de mégsem az, mert egy vasalón nem lóg ilyen madzagszerű valami. Mi több, parazsat sem lehet rakni bele. De azért ott nem hagyta volna a világért sem. Így hát hazavitte, a tűzhelyre tette, és megtüzesítette, hogy kipróbálja, lehet-e vele vasalni. Ám az a madzag vagy micsoda, amely mintha csak a farka lett volna ennek a valaminek, kibírhatatlan bűzzel füstölögni kezdett.
– Csak tudnám, mi a fenének ez a vacak rajta – füstölgött magában a cérnaszál asszonyka is, majd fogott egy kést, és a vasaló zsinórját csatlakozóstul, mindenestül lenyisszantotta és kihajította a szemétre.
Az elvarázsolt varázsló testébe éles fájdalom hasított. Alig tudta megállni, hogy föl ne üvöltsön, s ezzel végképp elijessze magától a vézna asszonykát, de még így is fölszisszent fájdalmában. Az asszonyka meglepődött a váratlan hang hallatán, tekintetét körbe is hordozta a szobában, ám amikor nem tapasztalt semmi különöset, megvonta a vállát és nekiállt vasalni.
Jaj, csak föloldaná a varázslatot – fohászkodott magában a villanyvasaló.
De erre, s ezt maga is tudta, alig volt esélye. Ehhez ugyanis az kellett, hogy a zörgő csontú asszonyka a vasalót megcsókolja. Megcsókolni a tüzes vasalót? Az lett volna ám az őrültség!
S bizony nem is jutott semmi ilyesmi a cérnaszál asszonyka eszébe. Ebben szellemek vannak, gondolta, majd óvatosan fölemelte, kivitte az udvarra, és messziről a szemétdombra hajította. Kell a fenének, gondolta még, aztán visszaballagott a szobába, hogy a jó öreg parazsas vasalóval folytassa a munkáját. Az önmagát valami tragikus véletlen folytán villanyvasalóvá elvarázsolt varázslónak pedig csak arra volt ereje, hogy röptében kétségbeesetten felkiáltson:
– Segítség!
Aztán földet ért, s úgy érezte, hogy minden porcikája összetört. Talán eszméletét is vesztette néhány pillanatra, s amikor újból magához tért, szenvedve a fájdalomtól, csak nyöszörögni tudott:
– Emberek...se-gít-se-tek...
De az emberek nem segítettek rajta. Nem is segíthettek, hiszen a szavát sem értették, mert akkoriban az emberek még nem értették a villanyvasalók szavát. Így aztán azt sem tudhatták meg, hogy mi történt az egykor oly híres-nevezetes varázslóval, aki annyi jót tett velük, s mivel sokáig nem jelentkezett, lassacskán el is felejtették őt. A villanyvasalót meg betemette a szemét...