Egy ködös novemberi szombaton nagymama gondolt egyet, és megengedte a két gyereknek, hogy fölmenjenek a padlásra turkálni a családi kincsek között. A kertben úgysincs most más, csak sár, gondolta, a padláson legalább elnézelődnek, amíg ő összesöpri a diófaleveleket a ház előtt.
− Aztán óvatosan a lépcsőn! – kiáltott még utánuk.
Emi ért fel elsőnek. Hunyorgott, amíg a szeme megszokta a félhomályt. Volt ugyan világítás a padláson, de a hatalmas térben az egy szem lámpa fényköre mögött óriási árnyak ásítoztak.
− Mekkora! – ámult el Peti.
− Tiszta horror! – sóhajtott Emi. – Nem hittem, hogy ekkora a padlás!
− Félsz?
− Á, én nem! – rázta a fejét Emi. – És te? Te félsz?
− Dehogy!
− Azért maradj mellettem, jó?
Emi ritkán kért ilyesmit az öccsétől, mert büszke volt a korkülönbségre kettejük közt. Két perc, az két perc, ő az idősebb. Most viszont a régi ház beláthatatlan és titokzatos padlása összetartást kívánt. Petinek esze ágában sem volt elmozdulni a nővére mellől ezen a nem túl bizalomgerjesztő helyen. Bár mindketten kissé megszeppentek, a kíváncsiság még a félelmüknél is nagyobb volt. Vajon mi van abban a nagy ládában ott, a polc mellett? Hát az a szekrény? Kié lehetett, és mi lapulhat a mélyén? Csak unalmas befőttesüvegek, vagy régi emberek titokzatos dolgai? Azokon a polcokon ott az a sok összekötözött papír levelek lehetnek, amik családi titkokat rejtenek? Amikor közelebb óvakodtak, valami megmozdult a nagy láda mellette a sötétben.
− Juj! – sikkantott Emi.
− Mi az, mit láttál? – ijedt meg Peti is, és megragadta a nővére kezét.
− Talán csak egy egér, de nem tudom… − és bár kicsit félt, Emi mégis közelebb lépett a ládához. – Vagy van valami a ládában. Nézzünk bele!
− Ha már egyszer följöttünk a padlásra… − Peti egyetértett.
A homályban egy meglehetősen nagy utazóláda ásítozott. Fából volt, vasalt sarkakkal. Látszott rajta, hogy megélt már jó pár évtizedet. A tetejét ketten is alig tudták felemelni, pedig két tízéves gyerek együtt nagyon erős tud lenni!
− Kié lehet? – néztek egymásra, amint megpillantották a láda tartalmát: egy pár csizmát, egy zöld zubbonyt meg egy kis fekete könyvecskét.
− Ez egy füzet! – kiáltott Emi.
− Meg katonai egyenruha! – kiáltott Peti is. – A mindenit, ez biztos a nagypapáé volt!
Gyors fejszámolásba kezdtek, és arra jutottak, mégsem lehetett a nagypapáé, hiszen a nagymama a háború után született, és bár a nagypapa idősebb volt nála, azért annyival biztos nem, hogy ez az ő egyenruhája legyen.
− Ráadásul ez egy első világháborús egyenruha, ha jól látom – jegyezte meg Emi tudálékosan.
− Ugyan honnan tudod te azt olyan biztosan? – hitetlenkedett Peti.
− Csak azért nem tudhatom, mert lány vagyok?
− Meg mert még nem tanultál történelmet, te kis majom! – csúfolódott az öccse.
− De láttam pár filmet apuval, és az első világháborúban pont ilyen ruhát meg csizmát hordtak.
− Mikor láttál ilyen filmeket?
− Amikor te focizni voltál szombat délelőttönként!
− Eminens majom!
− Ostoba falábú!
A gyerek szokás szerint már épp hajba kaptak volna, amikor a láda teteje megnyikordult. Összerezzentek.
− Mi volt ez?
− A láda?
− Szerinted…
− …hall minket? – fejezte be Emi gondolatát Peti.
− Az ükpapa hall minket – Emi szemei kikerekedtek −, és ránk szól, hogy ne veszekedjünk! Ahogy a nagyi szokott!
− Csak most ez sokkal, de sokkal félelmetesebb! A legjobb lesz, ha visszacsukjuk a láda tetejét, és szépen lemegyünk a padlásról, még mielőtt valami nagy baj lesz! – javasolta Peti.
− Ugyan már, ne parázz! Mi bajunk lehetne?!
Emi már éppen mondott volna megint valami sértőt az öccsére, mondjuk hogy gyáva nyúl, vagy hogy kis pisis, amikor a láda teteje – és ezt határozottan érezték mind a ketten, hiszen két kézzel tartották – megmoccant.
− Te voltál? – kérdezte Peti.
Emi csak a fejét rázta, és hirtelen olyan fehér lett az arca, mint egy kísérteté. Azonnal lecsapták a ládára a fedelét, szaladtak a lépcsőhöz, amilyen gyorsan csak tudtak, Peti már mászott is lefelé, amikor Emi megtorpant.
− A könyv!
− Miféle könyv, gyere már!
− A könyv a ládában! Ükpapa könyve! Szerintem le kéne hoznunk, biztos üzenni akart valamit a papa!
− Ja, ne már! Gyere, jó helyen van az ott!
Peti próbálta lebeszélni nővérét arról a veszélyes és ostoba dologról, hogy újra kinyissák a ládát, de tudta, hogy esélytelen. Amit Emi a fejébe vesz, az úgy lesz, és kész. Ezért aztán megfordult, és a nővére után ő is óvatosan visszament a ládához. Remegő kezekkel újra felnyitották az ólomsúlyú fedelét. Belenéztek, mintha azt várnák, valami megmozdul a mélyén. Kis várakozás után aztán Emi finom mozdulatokkal kiemelte a fekete vászonkötésű könyvecskét. Amilyen vigyázva csak tudták, visszacsukták a tetőt, lábujjhegyen, mintha csak alvó mellett lépkednének, végigmentek a padláson, lekapcsolták a villanyt, és leszaladtak a lépcsőn.
− Mama, mama, mama! Merre vagy? − kiabálták kifelé futva a házból, mint aki nagy veszélyből szabadul.
− Mi az, már végeztetek is? – kérdezte a mamájuk. – Szellemet láttatok, vagy mi? Mért vagytok ilyen krétafehérek?
Emi és Peti egymásra néztek, és zavartan a fejüket rázták.
− Lekapcsoltátok a villanyt? Becsuktátok az ajtót? És ugye nem hoztatok le semmit a padlásról? – kérte számon nagyi.
A két gyerek lehajtotta a fejét, majd Emi azt motyogta:
− Á, nem, dehogy, nem találtunk semmi érdekeset…
Sarkon fordultak és visszakullogtak a házba. Nagyanyjuk a fejét csóválva nézett utánuk, és arra gondolt, hogy ez egészen biztosan nem igaz. De vajon mit titkolnak előle?
A szerző rajza