Édes Arany Madaram, Drága Lelkem!
Már szavaim sincsenek, olyannyira hiányzik nekem az én Drága lelkem! Egyetlen örömöm, amikor a kezétől való sorokat olvashatom. Olyannyira rég láttam kedves ábrázatát, mégis élénken él bennem, csak ez tart meg engem a sok borzalmak közt.
Próbáltam már sokszor leírni, de szavak nincsenek e rettenetre. Tudom, annak, aki nem látja és nem éli, nem lehet azt elképzelni, micsoda dolog a háború! Csak hálás lehetek, amiért Drága Lelkemnek nem kell ilyet kiállania. Egyelőre jól megvagyok, egészségben, ellátmányt is kapunk, csak ez a cudar hideg ne volna! Különb karácsonyt kívánnék most már. Soha el nem mozdulok Drága Lelkem mellől, amint egyszer hazaértem. Bár már ott tartanánk!
Írjon, Arany Madaram, hadd tudjam, megvan egészségben!
Csókolom, szeretem örökké.
A Maga Fricije
− Ez aztán a szerelmes levél! – kiáltott fel Emi, amint befejezte a olvasást. – Hát hallottál már ilyet? Én még filmen se láttam hasonlót!
− Ki írhatta? – kérdezte Peti a lelkesedéstől egészen kipirult nővérét. – És miért van ebben a füzetben?
Peti egy kis fekete füzetet tartott a kezében, amit a padlásról hoztak le. S ahogy most kinyitotta, egy kis papírka esett ki belőle, annak a tartalmát olvasta fel hangosan az imént Emi. Peti átlapozta a füzetet az első laptól az utolsóig és vissza, de nem talált más írást benne, csak egy számot: 1916. Óvatosan becsukta a füzetet és lette konyhaasztalra.
− Ezerkilencszáztizenhat, akkor volt az első világháború – gondolkodott hangosan Emi.
− Akkor is volt – javította ki őt Peti örömmel, hogy végre valamit ő jobban tud a kis eminensnél –, de a nagy háború tovább tartott, mint egy év.
− Azt én is tudom, nem kell okoskodni – kapta fel a vizet Emi, mint általában, ha kijavították. – Amit nem tudok, az az, hogy ki írta ezt a levelet? Kicsoda ez a Frici? Az ükpapa? Övé a katonacsizma meg a láda? És kinek írta? Az ükmamának?
− Mama biztos tudja.
− Vagy nem! Lehet, hogy valami családi titok!
− Ugyan, Emi, ne kombinálj! – legyintett Peti, pont amikor nagymamájuk belépett a konyhába.
− Miféle titok? – fordult az máris az unokái felé.
− Nézd, mama, ezt találtuk a ládában! – hadarta Emi mamája orra előtt lobogtatva a papírt.
− Szóval mégiscsak lehoztatok valamit a padlásról!
− Jaj, mama, fontos ez most? – türelmetlenkedett Emi. – Inkább azt mondd meg, ki ez a Fici!
− És kinek a Fricije? – tette hozzá Peti.
− Hát ez egy érdekes történet – adta meg magát a mamájuk, és leült melléjük a konyhaasztalhoz.
− Meséld el! – kérlelték őta rejtélyekre kíváncsi gyerekek.
− Pont ez az – folytatta a nagymama –, hogy nem tudom. Tudtommal ugyanis nincs Frici vagy Frigyes nevű felmenőnk, se közvetlen, se oldalági rokon, senki.
− Aztaaa – az ikreknek tátva maradt a szájuk a csodálkozástól.
− Ez izgibb, mint gondoltam! – Eminek nagyon tetszett a családi rejtély.
− Kinyomozzuk, ki ez a Frici! – csatlakozott a nővéréhez Peti, és máris sorolta a kérdéseit, akár egy oknyomozó riporter. – Mondd, mama, hogy került a padlásra ennek a Fricinek a levele? És kinek a Fricije ő?
− Nem tudom, és édesanyám se tudta, se senki, akit akkoriban megkérdeztem, amikor a padláson én is megtaláltam ezt a levelet jó negyven évvel ezelőtt – rázta a fejét a nagymama. – De ha van kedvetek, nyomozhattok. A helyetekben én a temetőben kezdeném.
− Nyissuk fel a családi kriptát? – Emi megborzongott.
− Jaj, dehogy, hová gondolsz! – nevetett föl a nagyi. – Nézzétek végig a sírköveken a feliratokat, hátha juttok valamire! Én később sem jártam utána ennek a rejtélyes levélnek, mert lefoglalt a munkám, de mindig érdekelt, ki lehet a hősszerelmes katona! Mert a háborúból, az olasz frontról jött a levél, az biztos. Csak sajnos nem tudjuk a címzettet, és a szövegben sem említi ez a kedves Frici a szívszerelme nevét. De milyen szép is ez a levél, hát nem?!
− És milyen régi! Száznégy éves – számolta ki gyorsan Peti. – A mi emailjeinkből mennyi marad fenn száz évig? Szerintem semennyi. Száz év múlva már rég gondolatátvitellel fognak kommunikálni az emberek.
− Látod, Peti, a papír pedig megmaradt − bólogatott a mamája. – Sőt, a régi papírok jóval többet is kibírtak, mint száz év. Különben most semmit nem tudnánk arról, hogy mi történt a mi életünk előtt.
− Milyen szerencse! – nyögte Emi az előszobából, ahol már a csizmáját húzta. – Nagyon unalmas lenne minden! Gyere, Peti, hozzál zseblámpát, papírt, ceruzát, megyünk a temetőbe!
− Dehogy mentek, hová gondolsz, Emike! – intette le buzgó unokáját a nagymama. – Már öreg este van, majd elmentek szombaton, amikor nincs iskola. Ha unatkoztok, ma írhattok még egy szép levelet a szüleiteknek. De olyan szépet ám, hogy érdemes legyen elolvasni még száz év múlva is!
− Hú, ez jó ötlet! Van levélpapírod, mama?
Peti nem volt oda a temetőlátogatás ötletéért, írni viszont szeretett. Nagymamájuk hát felállt az asztaltól, és hozott egy levélpapírt, a két gyerek pedig belefogott az írásba. Lassan ment, mert minden szót jól meggondoltak, hátha valaki száz év múlva elolvassa.
A szerző rajza