Emi, Peti, a Molnár ikrek, Várhegyi Sanyi bácsi és Emike, azaz a nagymama most már egy csapat voltak. Egy nyomozócsapat, akárcsak Sherlock Holmes és James Watson annak idején, csak többen, mert összekovácsolta őket a titokzatos ügyek iránti rajongás meg az almás pite.
Rájöttek, hogy mindannyian szenvedélyesen szeretnek nyomozni, kutatni, gondolkodni, elemezni, elméleteket gyártani, majd elvetni, mindezt lehetőleg valami finom süti társaságában.
Nem telt bele sok idő, és a kis csapat rengeteg lehetséges és valószínű nyomot sorakoztatott fel az ügyben, és egy rakás elmélettel rendelkezett arra vonatkozóan, hogy ki lehet az állítólagos szerelmes levél írója, mi célból írta a levelet és kinek, és ez az egész milyen összefüggésben áll a kripta letört és eltűnt (eltüntetett?) márványlapjával, valamint az azon szereplő titokzatos névvel és dátummal.
Sanyi bácsi úgy vélte, a név talán egy anagramma. Vagyis egy olyan kifejezés vagy szó, amely ugyanazokból a betűkből áll, mint az eredeti, csak más sorrendben. A csapat egy álló hétvégén át szókirakózott a Nemes Bely F. Nándor név betűivel. De nem jutottak előbbre. Ez jött ki például: álom benn fesd nyer. Vagy: benn felmos nyár. Sokat nevettek, végül feladták, mert a lehetséges megoldások ugyan viccesek voltak, de nem adtak magyarázatot a névre. Az 1900-as dátummal hasonlóan jártak. Próbálták tizenkilenc óraként vagy tizenkilencedikeként értelmezni, nem mentek vele semmire. Miután feltúrták a Sanyi bácsi padlását meg még egyszer a nagymamáét, találtak egy csomó más levelet is, de ezek mind ismert személyek levelei voltak csupa tudott dologról.
− Lehet, hogy sose jövünk rá, hogyan került az a levél a padlásra, nem igaz? – sóhajtott fel a nagymama egy csöndes délutánon, amikor a társaság épp nála sütizett.
− De igaz, igaz − bólogattak erre mindannyian.
− Akkor? Zsákutca?
− Lehetséges – bólintott Sanyi bácsi –, de nem gondolom. Abban nem volna semmi különös. Ha pedig nincs semmi különös, akkor nincs titok se. Márpedig titoknak lennie kell, ennyi jó képességű nyomozó nem dolgozhat hiába! – tekintett végig büszkén a társaságon.
A gyerekeknek felcsillant a szeme. Ezek szerint nyomozhatnak tovább? De ugyan hol? Hiszen nyomuk az nem volt egy szál se!
− Talán nem véletlen, hogy a mama gyerekkora óta nem talált semmiféle magyarázatot erre a levélkérdésre – töprengett hangosan Emi.
− Mert lehet, hogy a magyarázat nem itt van! – fejezte be a gondolatát Peti (ami ikertestvéreknél gyakran előfordul).
Erre már mindenki őket nézte, kissé értetlenül.
− Hát persze! – csapott a homlokára Molnár Attila.
− Már értem! El kell utaznunk! – bólogatott Gábor is. – Bélybe! Naná, hát persze, hogy oda! Hát persze, hogy erre nem gondoltunk előbb!
Sanyi bácsi és a nagymama nagyon megörültek az ötletnek. Mert ugyan ki ne szeretne kirándulni?! Rögvest el is kezdték tervezni az utat.
− Busszal lesz vagy három óra – állapította meg Peti.
− De ha várni kell a csatlakozásra, akkor több – pontosított Emi.
− Nem lesz ez túl fárasztó nektek, gyerekek? – kérdezte a nagymama aggodalmasan. – Az hat-hét óra egy nap! És hétfőn iskola!
− Jó lesz! – válaszolták a gyerekek kórusban, mert semmi, de semmi nem tudta volna őket eltántorítani egy ilyen jó kirándulástól.
Másnap felpakolva szendvicsekkel meg esőkabáttal (nagymama szerint mindenre fel kell készülni) korán reggel már a buszon ültek. Mert hiába volt a Sanyi bácsi csudálatos autója, abba ennyien nem fértek be a legnagyobb jóindulattal se. Kényelmesen elhelyezkedtek, aztán megbeszélték, hogy most biztosan jó nyomon járnak, és elképesztő, hogy ez eddig nem jutott az eszükbe. Bélyben meglelik a titok nyitját, fény derül Frici kilétére és arra, hogy kinek, melyik szépanyjuknak írta a levelet.
A Molnár ikrek szerint tuti, hogy az a szépanya vörös és göndör hajú volt, mint Emi meg valaha Emike mama. Peti nem értette, ugyan mi érdekes van a vörös hajban, ő személy szerint bármikor lecserélné a magáét barnára, olyanra, mint az Attiláéké. Sanyi bácsi meg arról mesélte, hogy emlékszik Emike mama vörös hajára iskolás korából, hiszen osztálytársak voltak, és Emike mama, aki akkor még csak Emike volt, bizony sok csínytevést volt kénytelen elszenvedni Sanyi bácsitól.
Például amikor kedvesen megsimogatta az arcát, és Emike csak később jött rá, hogy az se kedveskedés volt, mert a Sanyika előtte benyúlt az osztályterem végében álló kályhába, és kormos kézzel simította végig Emike arcát. Ezen jót nevetett a társaság, aztán elhallgattak, és csak nézték a csudaszép tájat, ami elhaladt a busz ablakai előtt.
− Csak azt nem tudom, a Sennyey-kastélyba menjünk előbb, vagy a templomba? – morfondírozott Sanyi bácsi egy idő múlva.
− Menjünk a templomba, nézzük meg az anyakönyveket, hátha rátalálunk a Nándorra vagy a Fricire! – javasolta Peti.
− Vagy valakire a felmenőink közül! – tette hozzá Emi. Nagyon szerette volna, ha az a romantikus levél tényleg egy igaz szerelem tanúsága, és ez az igaz szerelem az ő ük-ük-ükanyjával esett volna meg. Mert az annyira, de annyira romantikus volna, romantikusabb, mint amit filmeken valaha is látott.
A Molnár ikrek is ugyanezt szerették volna, mert úgy érezték, hogy ami Eminek tetszik, az csakis szép és jó lehet.
Peti ezt megint furcsállta, de annyiban hagyta. Végül is ha mindenki örül, abból nagy baj nem lehet. Idáig jutott az elmélkedésben, amikor a busz lefékezett a bélyi buszmegállóban.
A szerző rajzai