Letti korán ébredt. Még mindenki aludt. A lakásban néma csend volt, csak néha hallatszott egy-egy roppanás, reccsenés, koppanás – a szokásos lakáshangok –, kinn, az utcán elvétve búgott el egy-egy autó. Hajnalodott.
Letti mozdulatlanul feküdt a takaró alatt, attól tartott, hogy ébersége másokat is felébreszt. Egy, kettő, három… elszámolt tízig. Semmi nesz. Nem hallott sóhajt, nyújtózkodást kísérő ásítást, sem csoszogó léptek zaját, semmit a szülei szobája felől. Aludt mindenki, mint a bunda.
Letti viszont olyan éber volt, akár egy vadászó macska. Mindent hallott. Azt is, ahogy az első busz bekanyarodik a sarkon, megáll, majd nagyot durranva továbbindul; ahogy nyílik és becsapódik a házban a bejárati ajtó, s valaki kopogva távolodik az utcán. Lassan kinyitotta a szemét. A hajnali derengésben először semmit se látott, majd lassan körvonalazódtak a mennyezet ismerős szögletei, a résnyire nyitott ablak a finoman lebegő, narancsmintás függönnyel, az íróasztal a székkel, mellette a hanyagul ledobott iskolatáska, a könyvespolcon a könyvek, a szekrény, a nagy kosár tele játékkal, a lovas poszterek a falon, az ajtó. Minden otthonos volt, mégis kicsit idegen a szokatlan kora reggeli fényben.
Letti egy óvatos mozdulattal kidugta a bal lábfejét a takaró alól, csak úgy ellenőrzésképpen, aztán a kezét, majd felhajtotta a paplant és felült az ágyon.
– Na, most mi legyen? – gondolta, de abban a pillanatban már tudta is a választ. – Egy bögre tej, az kell!
Óvatosan, hogy ne csapjon zajt, letette a lábát a földre, felállt, és apró léptekkel az ajtóhoz osont. Finoman, egészen lassan kinyitotta, éppen csak annyira, hogy kiférjen a résen. Az ajtó megnyikordult. Letti lélegzet visszafojtva figyelt, vajon szülei felfigyeltek-e a zajra, de semmi. Egészen hangtalanul végigszaladt a folyosón, óvatosan lenyomta a konyhaajtó kilincsét, odament a hűtőszekrényhez, vigyázva kivette belőle a tejesüveget és letette a konyhapultra. Aztán a konyhaszekrényből elővette kedvenc tejesbögréjét. Azt a fehéret a két nagy füllel, amelyiknek a hasára egy mosolygó tehén volt festve. Teletöltötte tejjel, mindkét fülét megragadta és inni kezdett. Szokása szerint nyitott szemmel ivott. Nagyon szeretett a tejesbögre alján szembenézni önmagával, viccesnek találta a tejtől fényes mázon imbolygó homályos képet. Az a szeme lenne? Egy korty. Vagy csak valami árnyék? Még egy korty. Aztán egy kacsintás jobb szemmel a bögrének, és még egy korty. Aztán egy kacsintás a bal szemmel… És a kép a bögre alján visszakacsintott!
Letti nem hitt a szemének. Csak állt, két kézzel szorítva a bögre két fülét, mint aki épp kortyol, koncentrált..., és kacsintott még egyet. A bögre alján az elmosódott kép újra visszakacsintott. Ekkor Letti egy hirtelen ötlettől vezérelve belesuttogott a bögrébe:
– Álmodom? – kérdezte, majd a füléhez emelte a bögrét, hogy hallja, ha esetleg válaszolna.
Szinte meg sem lepődött, amikor a bögréből halk, alig kivehető suttogást hallott:
– Nem álmodsz!
– Ki vagy? – kérdezte erősen szorítva a két fület.
– Én majdnem te vagyok, de mégsem egészen.
A te képed vagyok egy másik világban.
– És hol van az a másik világ? – kérdezte Letti, mintha csak egy szomszéd utca felől érdeklődne. Maga sem fogta fel, mennyire hihetetlen, ami történik vele.
– Egész közel – válaszolta a tükörkép.
Ám mielőtt a választ Letti meghallotta volna, zajt hallott a szülei szobája felől. A fülétől gyorsan a szájához emelte a bögrét, és kiitta a maradék tejet, szigorúan csukott szemmel, majd a bögrét visszatette a pultra.
– Megszomjaztál, kicsim? Jó reggelt! – lépett
a konyhába az anyukája, és egy puszit nyomott Letti feje búbjára. – Hogyhogy ilyen korán felébredtél?
– Szomjas voltam – válaszolta Letti. – De szerintem még visszafekszem.
– Aludj még egyet, kicsim – bólintott Letti anyukája. – Majd ébresztelek!
Letti visszament a szobájába, becsukta az ajtót, lefeküdt, magára húzta a takarót és azon morfondírozott, vajon álmodta-e az iménti beszélgetést a bögrével, vagy tényleg megtörtént. Addig-addig gondolkodott, míg szépen újra elaludt, de olyan mélyen, hogy amikor az anyukája ébresztgette, bizony nagyon nehezen nyitotta ki a szemét.
A reggelinél, ahogy a konyhaasztalon várakozó tejesbögréjére pillantott, Lettit elfogta a bizonytalanság. Lehet, mégis igaz volt, és nem álom, hogy beszélt hozzá ez a bögre? Pedig most olyan ártatlanul gőzölög benne a karamellás tej! Egészen hihetetlen. Letti megrázta a fejét, mint aki nem is akar gondolni erre többet.
De persze nem így lett – az iskolában egész nap a bögrén járt az esze. Órák alatt az iskolában is csak a reggeli furcsa eseten töprengett, észre sem vette, hogy eltelt a nap. Hazafelé a buszon elhatározta, hogy márpedig lesz, ami lesz, utánajár a dolognak.
Otthon egyenesen a konyhába ment. Általában fél órával anyukája előtt ért haza, és ez a fél óra most pont kapóra jött a titkos akcióhoz.
Elővette a bögrét. Tejet töltött bele. Két kézzel a szájához emelte, belenézett, egyet kortyolt, kacsintott... és várt. És a bögre alján a tükörképe visszakacsintott. Letti nem tudta, örüljön-e vagy megijedjen, ezért halkan belesuttogott a bögrébe:
– Mit akarsz tőlem?
A füléhez emelte a bögrét és fülelt. A hang válaszolt:
– Szeretnélek meghívni az én világomba, látogatóba.
– Miért?
– Majd meglátod! Jössz?
– Hogyan kell oda menni?
És mikor érek vissza?
– Csak egy szempillantás az egész – súgta a bögre. – Menj a szobádba, és bújj be a takaród alá! De úgy ám, hogy még a fejed búbja se látsszon ki! Aztán szorítsd ökölbe a két kezed és gondolj a bögrére! A következő pillanatban már itt is leszel.
Letti elgondolkodva tette le a bögréjét. Végül is mi baja eshet? Csak betakarózik, aztán úgyse történik semmi. Mire anyukája hazaér, már újra a konyhában lesz!
Bement a szobájába és úgy, ahogy volt, bebújt az ágyba. A takarót szépen eligazgatta magán, hogy még a feje búbja se látsszon ki. Ökölbe szorította a kezét, szorosan becsukta a szemét és a tejesbögrére gondolt. Nem volt nehéz, hiszen egész nap az járt a fejében. Várt egy percet. Még egyet. Aztán még egyet. Semmi nem történt. Kinyitott a szemét, de nem látott semmit, hiszen egészen be volt takaródzva. Felemelte a kezét, hogy lehúzza magáról a takarót és kimenjen a konyhába megvárni az anyukáját, és elfelejteni ezt az egészet, amikor feltűnt neki, hogy a takarója nem is takaró, hanem egy ajtó. Mindkét kezével erősen nekifeszült... és az ajtó felnyílt. Lettinek bizony tátva maradt a szája a csodálkozástól, mert olyat látott, amilyet még soha azelőtt.
Balla Margit
Szabó Zelmira rajzai