Már harmadik napja egyedül ebédelek. Legalább senki nem ellenőrzi, hogy eszem-e a levest. Pedig most eszem, megeszem, egész jó. Dédi telefonon hív, később megy csak a szokásos gyógykezelésre, mert ma van a szállodánk előtt az infanteristatalálkozó, és azt nem szabad kihagynunk.
Ismerem ezt a szót, azt jelenti, valaki felnőtt létére gyerekesen viselkedik. Pont, mint Irma. Na ne, nem bírok elviselni még több dédit! De ezt már csak magamban gondoltam.
Dédi nagyot kacag:
– Amire te gondolsz, az az infantilis. Az infanteristák a fájós lábú betegeket fuvarozzák egy furcsa, egyszemélyes, két keréken guruló kocsival, amit csak itt, Pöstényben használtak.
Hatalmas a csődület a szálló előtt. Fényesre suvickolt kocsik, lehet vagy tíz darab, mellettük a kiszolgálószemélyzet, vagyis férfiak, nők és gyerekek népviseletben. Némelyik mezítláb! Dédi persze mindenkit túlharsog:
– Ez abban az időben mindennapi viseletnek számított, bár általában a legjobb, legszebb ruhájukat vették fel ezek a pöstyéni és környékbeli tótok, ahogy a szlovákokat akkoriban nevezték.
Kipróbáljuk a kocsikázást, bár én nagyon nem szeretném, de dédi szinte betuszkol az egyikbe.
– Ez olyan, mint Velencében a gondola! – kiáltja nekem, miközben beszállni igyekszik egy másikba. – Muszáj kipróbálni!
Érdekes érzés, de nagyon kellemetlenül érzem magam, biztos irtó nehéz lehetek. Dédi telefonál:
– Ne izgulj! Ugye, milyen simán gurul? Ki van ez találva. A kocsi súlypontja…
– Ne haragudj, nem hallom – kiáltom a telefonba.
Ez nem egészen van így, de semmi kedvem beszélgetni, ki akarok szállni, és kész! A vágyam szerencsére rövidesen teljesül. A kocsi megáll, udvariasan kitessékelnek.
– Visszavitetem magam a szállodába, csavarogj nyugottan, vigyázz magadra! – jön egy üzenet déditől.
Már megint rosszul írta a nyugodtan szót! Honnan is tudná, hogy hogyan kell, hisz ez számára ismeretlen fogalom.
Egy hatalmas bronzszobor tornyosul előttem. Szinte meztelen férfialak, valamit fog vagy hajlít a két kezével. Már látom. Mankó! Ő a Mankótörő, amire a könyv címe is utal. Épp egy ázsiai turistacsoport csodálja. Folyamatosan fényképeznek telefonnal, fényképezőgéppel, tablettel, ami a kezük ügyébe kerül. Alig figyelnek az idegenvezetőre, pedig, szegény, nagyon igyekszik. Tökéletes angolsággal beszél, úgyhogy könnyen megértem:
– Winter Lajos felismerte, hogy a fürdőnek reklámra van szüksége, hogy még többen felfigyeljenek rá. Mivel takarékoskodnia kellett, nem volt pénze arra, hogy jól ismert, befutott művészt, ma úgy mondanánk, sztárt alkalmazzon. Egy budapesti nyomdában találkozott egy kezdő grafikussal, Heyer Artúrral, ő rajzolta meg a Mankótörő figuráját, amely egyetlen alakban fejezi ki a gyógyulást. Winter levédette a képet, de mégis sokan utánozták. 1930-ban bronzba öntette Kühmayer Róbert pozsonyi szobrászművésszel. A Mankótörő alakja azóta bekerült a várossá fejlődött gyógyhely, vagyis Pöstyén címerébe is. Van-e valakinek kérdése? Tegye fel a kezét! Igyekszem megválaszolni.
Nem tudom, mi ütött belém, talán egy pillanatra azt hittem, a suliban vagyok, olyan spontán jött az egész: feltettem a kezem. Csitt-csatt, kitt-katt, majd abbamaradt a vad fényképezés, a tucatnyi turista és az idegenvezető is felém fordult.
– Izé, I am sorry – nyögtem ki végre.
De a csoportból egy néni kedvesen angolul biztat, hogy kérdezzek csak. A közvetlenül mellette állók is csatlakoznak hozzá.
– Csak azt szeretném megtudni, hogy a híd volt-e előbb, vagy a szobor – mondom ki egy szuszra.
– Well, ez egy jó kérdés, nagyon okos kérdés, kérdezni tudni kell – ragozza túl az idegenvezető.
Pont, mintha Évi nénit, az osztályfőnökömet hallanám.
– Korábban egy fahíd volt a Vágon, ez kötötte össze Pöstyént, a települést az egyre jobban kiépülő Fürdőszigettel. Az áradások rendszeresen megrongálták a fahidat, folyton újjá kellett építeni. Winter Lajos ötlete volt, hogy egy masszív, modern hídra cseréljék. (…)
Tényleg szép ez a híd, meg minden, de nagyon szeretnék már a túlsó végére jutni. Nagy mosolyt villantok a csoport és az idegenvezető felé, aztán megpróbálom magam átverekedni a sok ember között. Még hallom, ahogy magyarázza, hogy visszavárnak, még két napig itt lesznek a városban, meg hogy ez egy funkcionalista építmény, híd és találkozóhely is egyben. Az építész és Winter is elégedett lehetne a forgalommal: rengetegen vannak, az az érzésem, hogy ma a fél világ idejött találkozni.
Apa Eszter rajzai