Részlet az Agancsi és Nyakkendi című könyvből
Nem tudom, jó dolog-e azzal kezdeni a visszaemlékezést a hőseimre – és most már a ti hőseitekre is –, hogy hogyan vesztek össze. Ha viszont meg akarjátok őket ismerni, tudnotok kell, előfordult, hogy összezördültek.
Egy reggel esett meg először, amikor Agancsi felébredt, és megpillantotta Nyakkendit, ahogy reggelikészítés közben az egész nyakkendőjét a fazékban áztatja. Jó reggelt helyett azonnal ráförmedt:
– Én azt aztán meg nem eszem!
Agancsi ugyanis borzasztóan tisztaságmániás volt. Vagyis, hm, egyáltalán nem volt tisztaságmániás. Az igazság az, hogy csak nagyon szeretett főzni, és ráadásul jól is főzött, és ezért mindig csakis ő akart főzni. Nyakkendi nem tudott főzni, de néha mégis nekifogott. Agancsi ezt nem bírta elviselni, mivel Nyakkendinek egyetlen próbálkozása sem sült el jól. A főztjét nem lehetett megenni, de mindig úgy tett, mintha nagyszerűen sikerült volna. A világért sem akarta bevallani, hogy nem tud főzni. Másnap általában fájt a hasa. Azonban mindegyre azt állította, hogy túlette magát.
– Nem eszek belőle, ázik benne a nyakkendőd – magyarázta neki az ágyból Agancsi.
– Direkt áztatom benne a nyakkendőm. Ez egy ilyen recept. Azt írják itt, hogy bele kell áztatni a fél nyakkendőt, és folyamatos keverés mellett főzni tovább – rukkolt elő azon nyomban a válasszal Nyakkendi.
Agancsi, természetesen, nem hitt neki, de a recept ellen nem volt mit felhozni. Ha egyszer valami le van írva, akkor ahhoz kétség nem férhet.
– Akkor hát ügyelj rá, nehogy odakozmáljon – morogta, és úgy döntött, hogy ma nem kel fel az ágyból. Éhesen fekszik majd, és várja a másnapot, ami remélhetőleg nem Nyakkendi konyhai ügyködéseivel kezdődik.
– Kész a reggeli! – ismételte meg harmadjára Nyakkendi, de Agancsi a füle botját sem mozdította. – Miért nem jössz reggelizni? – ment oda egészen az ágyhoz, és tette fel újra a kérdést.
– Mert haragszom rád – mondta Agancsi.
– Miért haragszol? Hisz már megmagyaráztam, hogy a recept szerint kell bele nyakkendő – rázta a fejét értetlenül Nyakkendi.
– Nem azért haragszom rád, mert főzöl – füllentette Agancsi –, hanem azért, mert tegnap elfelejtettél elmenni a postára, hogy elküldd a szülinapi üdvözletemet Nyuszinak. Pedig megígérted, hogy megállsz az üzletből hazafelé – mondta büszkén, hogy kivágta magát ebből a helyzetből.
– Voltam a postán, és feladtam a leveled – rontotta el Agancsi korai örömét Nyakkendi. – Elég a durciból! Gyere már reggelizni! – tette hozzá.
– Ez, sajnos, nem fog menni, mivel ma telihold van! – mérgelődött egyre jobban Agancsi, aki maga sem tudta, hova akar ezzel kilyukadni.
– Mit akarsz ezzel valójában mondani? – meresztette a szemét Nyakkendi.
– Teliholdkor nem kéne enni. Bojtnak hívják, és én most bojtolok.
– A böjtre gondolsz? – kérdezte Nyakkendi, de az arckifejezése ugyanolyan értetlen maradt.
– Igen, pontosan, a böjtre, ami azt jelenti, hogy nem ehetek nyakkendős levest! – jelentette ki Agancsi. És a fejére húzta a paplant. Szégyellte magát, hogy így felsült a „böjt” szóval.
Nyakkendi megnézte a naptárban, és valóban az állt ott, hogy ma telihold van.
– Igazad van – mondta. – Nekem sem kéne ma ennem. Eltesszük ezt az finomságot holnapra.
És már indult is visszafeküdni, hogy mielőbb kezdetét vegye az új nap, amikor már nem kell böjtölniük. Agancsi titokban abban reménykedett, hogy Nyakkendi finomságának reggelig valami csoda folytán lába kel, vagy a barátja elfeledkezik róla. Amikor másnap reggel kinyitotta a szemét, azonnal megpillantotta az ágyból Nyakkendit, ahogy a fazék mellett áll, és ismét belelógatja a nyakkendőjét.
– Miért áztatod benne megint a nyakkendődet?! – nyögött fel.
– Hogy friss legyen a leves. Az áll a receptben, hogy minden felmelegítéskor újra meg kell ízesíteni nyakkendővel – húzta mosolyra a száját Nyakkendi, és az utolsó cseppet is kicsavarta a nyakkendőjéből Agancsi tányérjába.
Fordította Pénzes Tímea
Radka Čabrádi Tvrdoňová rajza