Egyszer volt, hol nem volt... Na, azért ez így nem igaz. Nem egyszer volt, hanem már nyolcszor, nyolc éve minden évben egyszer. Azt is tudjuk pontosan, hogy hol: Csörgeváron a Csölösz-tó partján, egy sziklára épült, tündérlakta várkastélyban.
Ez a tündér nem volt más, mint Picinkó királykisasszony, aki pompázatos születésnapi partiját tartotta. Picinkó épp olyan idős volt, mint a Csörgevári Csörögefánk Fesztivál. Naná, mivel a születése napján rendezték az ő világra jöttének tiszteletére az első, azóta világhíressé vált csörögefánksütő viadalt, valamint az azt követő ripem-ropom táncmulatságot.
Ilyenkor összesereglett az összes csörögefánksütő a környékről, határon innenről és túlról és még messzebbről. Jöttek a cukormázas-mézes mosolyú cukrászok, a piros pozsgású pékek, a habos-babos háziasszonyok, hogy összemérjék a hozzávalókat, valamint a tudásukat, és kisüssék a sütnivalójukat.
Hopp udvarmester, még be sem fejeződött az előző mulatság, már szervezte is a következőt, egyre nagyobbat és nagyobbat. Tehát nap mint nap azon tüsténkedett, mivel tehetné még pompázatosabbá a palota puccos parádéját. Vonóhúzogató hegedűsök, zengő zongorászok, trillázó fuvolások, harsogó harsonások, daloló kórusok, kanyargó keringőzők, tipegő balettkar és még ki tudja, ki mindenki próbált lázasan az év legnagyobb eseményére.
Hivatásos csörögefánk-kóstolók ízlelgették, gusztálták és bírálták a szemgyönyörködtető, ízlelőbimbót kényeztető finomságokat. Majd a főbíró, Picinkó mondta ki a végső szót, melyik az idei nyerő betevő.
Már vagy egy hete rendezkedtek a kastélyban a székszerelőmesterek, a parkszépítő kertészek nyírták a bukszusokat, a girlandgöndörítő dekoratőrök felszerelték a lampionokat, a fényfakasztók bekötötték az icipici izzófüzéreket, hogy az egész birodalom fényárban ússzon.
Hatalmas volt a sürgés-forgás a nagy nap reggelén. A versenyzők már javában kevergették a hozzávalókat, kelesztették a tésztát, ki így, ki úgy. Mindenkinek megvolt a maga fortélya, saját receptje: egy csipetnyivel többet ebből, egy kicsit kevesebb abból, ez erre kever, az arra kavar. Égett a kezük alatt a munka. Egyikük a sütőt olajozta, a kórus a hangját. A szónok az agyát pallérozta. Már kész volt a beszéd egy hónapja, meg is tanulta, de az izgalom egy kicsit összezavarta.
Ugye, már értik, miért is ez a nagy készülődés? Picinkónak is csak piciny ideje jutott kiszaladni az erdőbe, hogy bújócskázzon egy keveset a barátnőivel. Bár már sürgetett az idő, csak egy utolsó ipi-apacs, egy-kettő-há... Már hívta is Pomlé királyné parancsa:
‒ Picinkó, azonnal gyere le, nem lesz kész a cicoma! Még hiányzik a kamásli! És hol a masni? Jaj, a lokni! Hogy fogsz így táncot ropni?
Eközben Pomlé királyné feltette kedvenc kottaírójának lemezét, hiszen most adják elő a legújabb szerzeményét. Ez lesz a nyitószám, a kórus is ezt próbálja. Szólt a dal, és egyszer csak nagy a zaj. Éktelen kiabálás, recsegés-ropogás zavarta meg kontytűzés közben Pomlé királynét, aki szaladt is az ablakhoz.
‒ Mi ez az iszonyatos felfordulás? ‒ de már látta is. ‒ Bekövetkezett az, amitől tartottam ‒ mérte fel a helyzet súlyosságát. ‒ Zavargás, veszélyben a bál! Puccs, és mindennek fuccs. Nagy a tömeg. Mindenki a színpad körül, egyik erre húzza, másik arra tolja.
‒ Nee azt, neee, mert mindjárt összedől!
‒ Gyere odébb, ott van, látom, fogd meg, most kapd el!
‒ Vigyázz, elszalad! Most, most, naaa...
És még egy szó, annyi sem jött a nyelvükre, hisz az egész színpad kettétört. Fogták a fejüket, jajveszékeltek, szidták egymást.
‒ Bezzeg én megmondtam, hogy ne arra! Most aztán leshetitek, hogy lesz ebből ünnepség, lakoma, majd lesz inkább haddelhadd!
Erre már ott termett Kitán király is:
‒ Mi történik itt?
‒ Beszökött a kapun egy gyerek, a fene egye meg, elbújt a színpad alatt. Ki akartuk húzni, de az a fránya csavar, nem kitekeredett!? Most meg itt a baj, látja kegyelmed?
‒ Látom, persze hogy látom ‒ mondta. Mit mondta, kiabálta eget rengető hangján. ‒ És meg is csinálja, aki tönkrevágta!
Kitán király a tettek mezejére lépett rögvest.
‒ Azonnal intézkedjen! ‒ utasította Proszka várparancsnokot. ‒ Először szóljon a mesternek, vagy hívja össze a várvédőket, vagy fordítva!
‒ Eszeljen ki valamit! ‒ adta ki a parancsot Adilber főtanácsnoknak.
‒ Ilyen csúfságot nem engedhet meg magának ez a szép ország, hogy elhalassza a Nemzeti Ünnepet, vagy elmaradjon a Csörgevári Vigasság! Na, azt már nem! Mindent meg kell tenni, mindent be kell vetni!
Tehát elrendelte:
‒ Mindenki mentse a menthetőt, valamennyi alatt- és felettvaló a legjobb tudása és legnagyobb ereje szerint vegyen részt a Nemzeti Ünnep megmentésében!