A pisze kis karácsonyfadísz álomittasan mocorgott. Zavarta a rengeteg fény, ami abban a pillanatban, hogy a doboz teteje felnyílt, zúdult be rá. Csak lassan jutott el a tudatáig, hogy elérkezett a pillanat, a várva várt.
– Ébresztő! – szólt át felágaskodva a szomszéd szobácskákba, amelyek mindegyikében egy-egy kis testvérkéje nyújtózkodott, ásítozott.
– Igen, igen – pislogtak azok vissza rá –, máris! Máris egészen felébredünk! – De nem maradt rá idejük, mert egy kéz gyöngéden kiemelgette őket a meleg kis kuckókból.
– Így ni – mondta valaki –, most pedig nagyon ügyesen és nagyon óvatosan krepp-papír szalagocskákat húzunk át itt ezeken a kis karikákon, s máris felaggathatjuk őket. Na, mit szólsz, jó lesz?
– Nagyon jó lesz, anyukám – válaszolta a csupa kíváncsiság, csupa izgalom kislány, aki a világ összes kincséért sem hagyta volna el most a szobát. Még a finom, puha frissen hullott hóért sem az udvaron, amelyben pedig olyan mulatságosan hempergőzött két cirmos.
Ott röpködött egész délután az illatos zöld fa körül, időnként gyönyörködve szemlélgette hármójuk alakuló művét. Mert apuka is segített, óvatos kézzel aggatva a fehér szoknyás szaloncukrokat a fenyő ágaira. S mire kint leszállt az alkony, s az utcai neonlámpák körül mint rajzó tiszavirágok keringtek a hópihék, a csupa kíváncsiság, csupa izgalom kislány karácsonyfája ott állt teljes gazdagságban. Már csak a díszek hiányoztak róla. De azok is előkerültek egyhamar. A tavalyi, tavalyelőtti dobozokból méltóságteljesen, hivatásuk fontosságának teljes tudatában vonultak elő a nagy hasú, színes gömbök, a piros mikulások, az egzotikus üvegmadarak s végül döngő léptekkel egy nagy torony számtalan csilingelő harangocskával. Mindegyikük elfoglalta szokott helyét. A torony a fa hegyébe telepedett, az üvegmadarak fölröppentek az ágakra, a nagy hasú színes gömbök ügyesen szétszóródtak a fehér szoknyás szaloncukrok között, vigyázva, hogy ne takarják el a piros mikulásokat.
– Hát ezeket hová aggassuk? – tűnődött anyuka a pisze kis karácsonyfadísz és testvérkéi fölött.
– Majd csak találunk nekik is helyet – mondta apuka, s máris kezdte összébb szorítani a szaloncukrokat s a nagy hasú, színes gömböket.
– Így, s most adogasd óvatosan – szólt oda a csupa kíváncsiság, csupa izgalom kislánynak.
– Nem lesz semmi baj, apu, én már az óvodában is segítettem fát díszíteni. Hu, apu, azt látnod kellene! Egy igazi fehér nyuszi őrzi. Ha látnád, milyen mulatságosan mozgatja a bajszát! És hunyorog a piros szemével. És amikor körbefogództunk, és daloltunk és táncoltunk, a nyuszi hopp, és ... jaj, apu!
De apunak elállt a lélegzete, és anyunak is, és a színes gömböknek, a mikulásoknak s az üvegmadaraknak, mind a kis piszét nézték, amint ott feküdt kicsorbulva a kislány lába előtt.
– Jaj, apu – görbült le a kislány szája széle –, én nem akartam, igazán nem. Valahogy kicsúszott a kezemből – s már hüppögött is.
– Igen – mondta apuka –, az csak természetes, hogy nem akartad. De véletlenül sikerült tökéletesen utánoznod az ugrándozó fehér nyuszit az óvodából. No, jól van, semmi baj – simogatta meg az arcocskáját, és lehajolt a kicsorbult karácsonyfadíszért. – Van elég dísz a fán, ezt el is dobhatjuk.
– Ne – ragadta meg a kezét a kislány –, ne dobjuk el szegénykét! Ha elfordítjuk, nem is látszik, hogy ki van csorbulva.
Így aztán a pisze s most már csorba kis karácsonyfadísz felkerült a fára. Eleinte nagyon boldogtalannak érezte magát, de amikor sorra felszikráztak a csillagszórók körülötte, s a kislány szemében, mint egy nagy tükörben, meglátta a fényes fát, felderült. Tulajdonképpen, gondolta, én vagyok a világ legszerencsésebb karácsonyfadísze. Most már történetem is van. Ebben a csorbulatban itt az oldalamon, mint a borostyánkőbe zárt virágszirom, örökre megmarad egy pillanat. Egy apuka, egy anyuka és egy önfeledt kislány boldog pillanata. S ahányszor csak elővesznek ezután, mint egy varázsdobozból, kipattan belőlem az emléke.
Ezzel óvatosan ringatózni kezdett. Csillámló fények gyúltak ki rajta, teleszórta velük a szobát.
Gyenes Gábor rajza