A piros szemű kukoricacső elkeseredetten ásítozott. Illetlen viselkedése azonban senkit sem botránkoztatott meg. A világ magába fordultan hallgatott a fakókék őszi ég alatt. Bizonyos belső hangok már napok óta fontos tudnivalókat közöltek ‒ legalábbis ezzel pisszegték le a piros szemű kukoricacsövet, ha bárkit is megszólított egy kis beszélgetés reményében, így a többi kukoricacső, a kalapos, a különben mindig udvarias úritök, a feje fölött lengedező babhüvelyek, az örökké szimatoló, izgatott pockok, de a katicabogarak s a méhek is. (...)
‒ Hát ez nagyon unalmas ‒ nézelődött jobbra-balra, hogy legalább a szellőt magához intse, ha a közelben van. De az messzire járt, túl a kukoricatáblán, egy fodros szélű kis erdőben fújogatta a fák színes leveleit. Nem is fújt, csak sóhajtott finoman, s mégis záporoztak a levelek.
A piros szemű kukoricacső először szerencsétlennek érezte magát. Aztán boldogtalannak. Végül kitagadottnak. Mert benne semmiféle hang nem szólalt meg. Pedig a nagy figyeléstől már szinte beleszédült saját magába. Óvatosan még a szomszéd kukoricacsőbe is áthallgatózott egy kicsit, elismerve közben, hogy ez rettenetes nagy illetlenség, de semmivel sem lett okosabb. A szomszéd kukoricacsőből csak a csendet hallotta. Igaz, egyszer észlelt valami finom kaparászást, de hamar rájött, hogy katicabogár fészkelődik a háncsok között, az szöszmötöl halkan. Persze, ha nem lett volna ilyen későn jött, zsenge cső ‒ még csupa tej volt minden szeme ‒, akkor most tudja, hogy a búcsúzó ősz sürgeti a beért termést, a megsárgult lombot, az elfáradt természetet ‒ téli álomra. Az beszél hozzájuk hangtalan hangon, lelkük kicsi kápolnájában. De hát éretlen, butácska cső volt! S jobb híján unatkozott és ásítozott nagyokat.
‒ Majd csak elmúlik róluk ‒ gondolta reménykedve, s elhatározta, hogy addig is berendezkedik egy esetleg hosszan tartó hallgatásra.
Ám pontosan abban a pillanatban észrevette a dongót. Máris megszólította.
‒ Mi történik voltaképpen?
‒ Csak az, zöldfülű barátocskám ‒ dongta a dongó, egy javíthatatlan vén fecsegő, aki nagy gyönyörűségét lelte tapasztalatlan ifjak oktatásában ‒, hogy mindjárt itt a tél. S ha nem bújunk el idejében, valamennyiünket megöl. Máris itt ólálkodik. Ti persze nem érzitek meleg háncsruhátokban a dér csípését, én azonban tegnap éjjel is majd megfagytam egy szál rózsalevél-takaróm alatt. Itt az ideje, hogy téli szállás után nézzek. Ma biztosan megjön a fagy, érzi minden porcikám. Azzal pedig nem szeretnék találkozni. No, isten veled! Éjszakára húzd össze magadon jó szorosan a háncsruhádat. Még befejezem búcsúrepülésemet, aztán megvackolok valami jó meleg helyen. Sok szerencsét, kis kukoricacső! S ne feledd, amire figyelmeztettelek! ‒ mondta még egyszer, és már ott sem volt. Elrepült az őszi színekben pompázó, fodros szélű kis erdő felé.
‒ Bolond ez a dongó ‒ morfondírozott magában a piros szemű kukoricacső ‒, vagy megint felöntött a garatra. Én ugyan senki idegent nem láttam errefelé. Még hogy tél! Még hogy dér! És fagy! Hírüket sem hallottam. Ugyan ‒ legyintett, s folytatta elkeseredve ásítozását.
Estére azonban nem húzta össze magán háncsruháját.
‒ Szeretném látni, mi igaz abból, amit a dongó beszél ‒ mondta, és egészen lemeztelenítette magát, hogy valamennyi szemével lásson. ‒ Most aztán akárki jár erre, biztos, hogy észreveszem. ‒ És éberen figyelni kezdett.
‒ No nézd csak, milyen szép az alkonyat! Ez a sok rőt színű fény! ‒ ámuldozott. ‒ Jaj! Mi ez? Segítség! Megvakulok! ‒ akart hirtelen kiabálni, de a jelenség már véget is ért. A leáldozó nap lobbant egy utolsót a kukoricatábla alatt folydogáló patak tükrében. Az vakította el. ‒ Micsoda fényesség volt! Húha! Valamennyi szemem káprázik ‒ lelkendezett és szörnyülködött. Úgy érezte, most az egyszer valóban jól szórakozik.
‒ Ni, most meg mintha tej folyna szét a levegőben! És közeledik. Egyre közelebb és közelebb jön. Jé, de hiszen elnyeli a világot! Már a társaimat sem látom. Ugyan mi lesz ebből? ‒ nézett bele közel száz szemével a sűrű, fehér, nedves párába. De mire igazán kétségbeeshetett volna, a pára már oszlani is kezdett. Rövidesen végkép nyoma veszett, s a piros szemű kukoricacső szemügyre vehette a világban végbement újabb változást.
‒ De hiszen ez harmat! Harmat csillog rajtunk! Milyen gyönyörű! Milliónyi tündöklő kis csöpp! Csillagok fürdője. Hát a hold, a fénylő korong?! A patakra csorog alá! Majd el is hiszem, hogy komolyan gondolja. Jobb szeret ő ott fenn tündökölni az égen. Brr, de hideg lett egyszerre ‒ rázkódott össze, és elnémult. Mintha valami hangot hallott volna. Bizonytalan, halk hangot. (...)
Eszébe jutott a dongó tanácsa, egy pillanatra el is tűnődött, hogy ne húzza-e össze mégis háncsruháját, de ekkor úgy érezte, hogy valaki ott jár a közelben. Ez biztosan a fagy lesz. Most meglesem, gondolta, s várakozón figyelt bele a hűvös éjszakába.
‒ Hát ez már megint mi lehet? ‒ csóválta a fejét. ‒ Senkit nem látok, mégis mintha egyre közelebb éreznék magamhoz valakit. No, ne! Én mindjárt sikítok!
De akkor már ott is állt mellette. Mögötte, fölötte, körötte. A fagy. Egy pillanatra látta is fehér arcát, amint ráborult, hogy hűvös kezével végigtapogassa, száraz, csörgő zenét pengetve ki kórószárából. Nagy gyönyörűségét lelhette benne, mert egyre szilajabbul tépte. A piros szemű kukoricacső borzongott, szédült. Megpróbálta összehúzni háncsruháját. Nem tudta. Páncélkeményre dermedt a hidegtől. Piros szeme elhomályosodott, az égen egybefolytak, elmaszatolódtak a csillagok fényei. A világ gyorsan zsugorodni kezdett, s amikor már csak olyan volt, mint egy tenyér ‒ belezuhant. Sötét, könnyű, meleg zuhanással. Milyen jó, gondolta, vagy inkább csak érezte, utoljára. Másnap hiába ébresztgette a nap. S hiába ébresztgette jó barátja, a katicabogár.
‒ De hisz ez megfagyott! ‒ kiáltott fel, amikor végigtapogatta kemény, hideg szemeit. ‒ Kár. Vidám fickó volt. ‒ S mert mást úgysem tehetett, szárnyra kapott, s gyorsan elrepült a fodros szélű kis erdő felé.
Körben, amerre a szem ellátott, megfeketedett virágszárak roskadtak a zúzmarás földre, útját állva az elkésett menekülőknek. Dermedt csendben hallgatott a világ. Csak a szellő siratta halkan szófogadatlan barátját.
Balázsy Géza rajza