Bercit mindenki nagyon okos kisfiúnak tartotta. Anyukája azzal dicsekedett a szomszéd néninek, hogy kisfia már ismer néhány betűt az ábécéből. Apukája pedig büszke volt rá, hogy a foci összes szabályával tisztában van, a bedobástól egészen a kirúgásig. Berci azonban csak a nagyi előtt fedte fel, hogy még ennél is élesebb eszű gyerek.
– Miért lógatod úgy az orrod, Bercikém – kérdezte a mama, mikor egyik nap ő vigyázott rá.
– Azért, mert csak most jöttem rá, hogy engem átvertek.
– Ki vert át? – tátotta el a száját a nagyi.
– Mindenki, aki azt mondta, hogy milyen jó lesz iskolába járni, pedig nem az – felelte csüggedten a kisfiú.
– Hiszen még csak néhány napja lettél elsős! – hitetlenkedett a nagymama, és meglepetésében még a bundás kenyér mártogatását is abbahagyta. – És miért nem szereted?
A kisfiú egy darabig töprengett. Látszott, hogy jól megfontolja a válaszát.
– Utálok olyan sokat egy helyben ülni – bökte ki végül –, ráadásul egy lány a padtársam.
A nagymama végre elmosolyodott.
– Ó, hát csak ez a baj? Szaladgáld ki magad a szünetben, a kislányok pedig, majd meglátod, hogy egyszer nagyon fontosak lesznek az életedben – felelte, azzal máris ismét a bundás kenyérrel foglalatoskodott.
Berci egy délután az apukáját várta a portásfülke előtt. Egészen jól érezte volna magát, hiszen péntek volt, másnap pedig nem kellett suliba jönnie. Ám amíg ő az utcát leste az üvegajtón át, addig a portás bácsi egyenesen őt bámulta a fülkéjéből. Aztán egyszer csak kinyitotta az ajtót, és Berci elé lépett. Úgy tornyosult ott, mint egy óriás egy kisnyuszi fölött. Habár a portás egyáltalán nem volt óriás. A bozontos szemöldökű bácsi ugyan két fejjel Berci fölé magasodott, de a felnőttek között inkább alacsonynak számított. A tekintete azonban úgy izzott, mintha folyamatosan erős paprikát nassolna.
– Hogy hívnak? – kérdezte komoran.
És kiderült, hogy a kisfiú sem kisnyuszi.
– Bercinek – jött a bátor válasz. – És a bácsit?
– Jónásnak.
„Jónás, a portás” – suhant végig Berci agyán a furcsa név, és egy pillanatra úgy érezte, mintha mesébe csöppent volna. Ráadásul épp ekkor pillantott meg egy furcsa gyűrűt a portás ujján. Sárga, tojás formájú ékkő csillogott a közepén, amibe három betűt véstek. Berci sajnos csak az első betűt ismerte, ami egy nagy „B” volt. Jónás bácsi eközben tovább kérdezősködött.
– Megfigyeltem, hogy mindennap te vagy az utolsó, aki reggel érkezik, és az első, aki délután távozik. Miért?
Berci Jónás bácsi kék szemébe nézett, és most még az előbbinél is furcsábban érezte magát. Mintha huncut fény villant volna azokban a szemekben, ettől pedig igazán megjött a bátorsága.
– Azért, mert nekem mindenki azt mondta, hogy az iskola egy varázslatos hely, de eddig egyetlen varázslatot sem láttam. Csókolom!
Berci talán többet is mondott volna, de apukája éppen akkor állt meg a bejárat előtt. Jónás, a portás hosszan bámult a csalódott kisfiú után.
– Szóval még nem láttál egy varázslatot sem, mi? – dünnyögte ősz bajusza alatt. – Helyes! Mindenkinek úgy lesz a legjobb, ha ez így is marad...
Oravecz Gergely rajzai