Sok magyar főúr küldte külföldi egyetemre a fiát, hadd tanuljon, hadd pallérozódjék, és tudománnyal megrakodva térjen haza. Thurzó György gróf, az ország nádora Vittenbergába, a híres németországi egyetemre küldte Imre fiát, és erősen lelkére kötötte, hogy szorgalmasan tanuljon, a kocsmaházakat pedig ne látogassa. Nem kellett ezt Imrének mondani, úgyis mindig a könyveket bújta, csak a tudományon járt az esze.
Jött is a hír nemsokára Vittenbergából, hogy Thurzó Imre tizenhét éves korában szép címet szerzett: akadémiai elöljáró lett belőle. Megörült a hírnek a nádor, és elhatározta, hogy ennek örömére az egész vittenbergai egyetemet megvendégeli. Tehette, mert szerét-számát se tudta a vagyonának. De a nádor azt is meg akarta mutatni a németnek, hogy az ő hazája nemcsak gazdag, hanem művelt is, és ehhez képest készült fel Vittenberga megvendégelésére.
Thurzó gróf elutazott Árva vármegyei birtokára, ott személyesen válogatott ki száz férfiút, akik mind jól beszélték a latin nyelvet, összeverbuvált egy csapat híres táncost, akik szépen járták dárdával és karddal a hajdútáncot. Aztán az egész küldöttséget hazai posztóból készített barna nemzeti ruhába öltöztette, magas süveggel, amelynek egyik oldalán zászlócskához hasonló vászondarab lobogott. Több társzekeret megrakott élelemmel, borral, sok drága ajándékkal, azzal útnak indította a küldöttséget.
Amikor a magyar küldöttség Vittenberga alá érkezett, szép tábori rendben felsorakozott. A várnagy, akit Thurzó gróf bízott meg a vezetéssel, mustrát, szemlét tartott, mintha katonai csapatot szemlélne. Hej, megijedt a német, amikor a felsorakozott magyar sereget meglátta! Annyit hallott már a magyarok kegyetlenségéről és gonoszságáról, hogy minden rosszat elhitt róluk, még azt is, hogy mindjárt megtámadják a várost. No, ha úgy, a polgármester a város kapuit bezáratta, az őrséget fegyverbe szólította, sőt még a polgárokat is felfegyverezte. Ha harc, hát legyen harc! De azért a lövöldözés előtt a polgármester kiküldött egy hét főből álló küldöttséget, és megkérdeztette, ugyan miért támadják meg a magyarok Vittenberga városát.
– Dehogy támadják, dehogy támadják – mondta erre a várnagy. – Éppenséggel azért jöttünk, hogy a mi kisurunkat, Thurzó Imre grófot üdvözöljük, és a város, az egyetem előtt tiszteletünket bemutassuk.
De erre már felderült a német követek felhős arca, az őrség is lebocsátotta a fegyvert, és kinyitotta a város kapuit.
– Tessék! Tessék! A magyarok szívesen látott vendégeink – mondták a küldöttek.
No, ha úgy, hát mutassuk meg, mi a magyar becsület – gondolták a magyarok, s mindenki kihúzta magát a nyeregben. A várnagy pedig a csapat élére állt, és intett a kezével. Abban a pillanatban megindult a menet, megszólalt a síp, a hegedű, a duda meg a vadászkürt, a lovak meg aprózni kezdték a lépést, mind úgy mentek, mintha bálteremben lépkedtek volna. Így vonultak az egyetem elé.
Az épület előtt katonásan felsorakoztak, a várnagy pedig néhány társával leszökött a lóról, és felment az egyetemi nagyterembe, az aulába. Ott már együtt volt a díszes kar, minden professzor és diák. Ott állott társai között Thurzó Imre gróf is, akinek tudományos címét latin nyelvű értekezéssel kellett megvédenie.
Amikor a tudományos vita elkezdődött, bevonultak a magyar hallgatók is. Csak elcsodálkoztak a német tudósok, amikor a magyarok is szót kértek, és részt vettek a vitában. Némelyik magyar oly szépen beszélt latinul, mintha Ciceró tanította volna, mások pedig olyan okosan szóltak hozzá, hogy a tudósok is elámultak rajta. Két magyar jogtudós fejtegetése annyira megtetszett az egyetem rektorának, hogy a következő vitára is meghívta őket. Imre gróf teljes sikerrel megvédte az akadémiai címet, most már meg kellett ünnepelni a nehéz vizsgát. No, az ünneplésben hiba nem volt. Mert a jogtudományhoz is ért a magyar, de a lakomához, az ünnepség rendezéséhez túlontúl is ért.
Ott a várnagy olyan lakomát rendezett a professzoroknak, a hallgatóknak, hogy az asztalok csaknem összeroskadtak a sok ételtől és italtól. Lakomázás közben szólt a hegedű, utána meg táncra perdültek a magyarok. A hajdútánc, amit fegyverrel a kézben jártak, annyira megtetszett a németeknek, hogy háromszor is meg kellett újrázni. Három napig lakomáztak békességben a magyarok a németekkel. Ezalatt annyira megszerették egymást az asztali társak, hogy a polgármester azt mondta:
– Úgy szeretlek titeket, magyarok, mintha testvéreim lennétek. Bár mindig ilyen békességben élhetnénk!
– Az bizony jó lenne – mondta rá a várnagy.
Erre a kívánságra jót ittak, aztán elbúcsúztak egymástól. A professzorok, a diákok a város határáig elkísérték a küldöttséget, és sokáig megőrizték a magyar tudósok, a magyar vendéglátók emlékét.
Pap Kata rajza