Évtizedes hagyománya volt a tarkafarkú és a fehérfarkú tehenek évenkénti összecsapásának. A sziget stadionjában mérkőztek meg a nagy Aranycsülkű Marica emlékére, aki nem mindennapi tehén volt. Egy fehér- és egy tarkafarkú szarvasmarha gyereke, a futballpálya ördöge.
Elmeházy Mixi bátyja, Mini tanította meg focizni kisfiú korában, amikor még ő is hatalmas tehetségnek számított. Miniből minden bizonnyal elsőrangú játékos is vált volna, ha nyolcéves kora tájékán nem áll meg örökre a növésben egy súlyos betegség következtében. Marica mindenesetre olyan kiváló tanítványnak bizonyult, hogy még az ellene kiálló emberek is jobbra-balra dőltek, ha cselezni kezdett. Bivalyerős, hálószaggató lövései pedig mindig kaput találtak.
Dodó szeretett volna otthon maradni és a tükörképével beszélgetni, de Terkaperka és Barnília magával cipelte a jeles eseményre. Ők mindenképpen ott akartak lenni a meccsen. No nem azért, mondogatták, mert megijedtek a három pajzsos-kardos alak fenyegetőzésétől, hanem mert jó móka lesz. Az állatok egyébként mind Rozali, a papagáj elméletét vélték igaznak: a tegnapi ijesztgetés csak valami reklámfogás lehetett.
Szegény Dodó hamar megbánta, hogy nem ellenkezett jobban. Mert amint a stadionba értek, és megálltak a pályát övező kerítésnél – a zsúfolásig megtelt lelátóra már nem fértek fel –, a sertések azonnal rázendítettek Szmötyi vezérletével:
Akkor lesz csak jó a meccs,
ha a labda Dodó lesz!
– Nyugi – húzta vissza a csőrével Terkaperka Dodót, aki a legszívesebben máris hazaiszkolt volna. – Csak azért piszkálnak, mert egyedül vagy, az egy szem dodó a szigeten. Ők meg sokan vannak.
– Ja, a tömeg mindig ostobább, mint te – bólogatott Barnília.
– Látod – bökött csőrével Terkaperka a lelátó felé –, nem én vagyok a szigetünkön az egyetlen keselyű. És Barnília sem az egyetlen tapír. Esze, mondjuk, egyiknek sincs annyi, mint nekünk, de azért mi nem számítunk olyan hű de furának. Meglátod, ha Mixi teremt még egy dodót, akkor már te sem leszel olyan furcsa senkinek!
– Gondolod? – kérdezte Dodó reménykedve. Most először némi hálával nézett Terkaperkára.
Szerencsére a sertések abbahagyták az éneklést, mert a csapatok kifutottak a gyepre, élükön a játékvezetővel meg két kutyasegítőjével, a partjelző Vukival és Vaukkival. A teheneket pokoli hangzavar fogadta. Színes szalagok repültek a gyepre, fehér és tarka zászlók lengedeztek, a közönség éljenzett.
Dodó most nézett csak körbe. Ott volt szinte minden szigetlakó. A szemközti tribünön napbarnított férfiak és arcukat legyezgető hölgyek, kesudiót rágcsáló iskolás lányok és sikongató gyerekek tolongtak, a hátuk mögötti lelátón pedig makik, kutyák, macskák, mongúzok, papagájok, kékcsókák tömege tarkállott. Még Alfonz, a vén lajhár is eljött – igaz, máris aludt, lefelé lógva a lelátó felső gerendájáról. A sziget négy vén tehene és három bikája is kivonult, hogy buzdítsák a tarka- és fehérfarkú játékosokat – őket a drótkerítés végéhez irányították, nehogy leszakadjon alattuk a lelátó. A sertéseket pedig külön szektorba terelték, attól tartva, hogy megint rendbontást okoznak, mint előző évben. Akkor kidöntötték a kerítést, és befutottak a pályára, mert úgy érezték, a tarkafarkú tehenek jogtalanul jutottak tizenegyeshez, s tiltakozásuk jeléül megették a labdát.
Dodó azt is csak most vette észre, hogy a sertésekre öt pajzsos-kardos alak felügyel. Ugyanolyanok, mint amilyeneket előző nap láttak a Haminyamiban. De a sertések csöppet sem voltak megszeppenve. Szmötyi a többiek felé fordult, és elbődült:
– Sertés testvéreim, féltek-e, rettegtek-e?
Azok pedig kórusban rávágták:
– Ne röfögtess, mit képzelsz! Ne röfögtess, mit képzelsz!
Amikor a játékvezető, a sziget hórihorgas szobafestője, Pikásszó jelt adott, hogy indulhat a meccs, a tehenek bolondok módjára ide-oda kezdtek rohangálni. Akkorát rúgtak az eléjük guruló labdába, amekkorát csak bírtak, és minduntalan egymásnak szaladtak. Pikásszónak szüntelenül sípolnia kellett.
Már hosszú percek óta tartott a meccs, amikor a fehérfarkú tehenek szurkolói egyszerre boldog éljenzésben törtek ki. Az történt ugyanis, hogy Mirka, a tarkafarkúak fiatal kapusa Patát akarta játékba hozni, de olyan balszerencsésen bikázott bele a labdába, hogy Pikásszót találta homlokon. A hanyatt vágódó bíró fejéről pedig védhetetlenül a saját kapujuk felső sarkába vágódott a labda. Hiába háborogtak a sertések és a tarkafarkúak szurkolói, a gól érvényes volt, mert a futballban a játékvezető is a pálya tartozéka.
Terkaperka buzgón magyarázgatta Dodónak a foci szabályait, de ő nem sokat értett abból, ami a pályán zajlott. Bután bámulta a futkosó teheneket. Bár már nem is futkostak annyira. A félidő a végéhez közeledett, és egyre többször leheveredtek a gyepre, vagy megálltak, hogy harapjanak egyet a fűcsomókból. A sertések előbb pfujolni kezdtek, majd újabb dalokkal szórakoztatták magukat, dobogtak a lábukkal, és énekeltek:
A labdát rúgjad most még,
holnap vár a moslék…
Pikásszó végre lefújta az első félidőt. Terkaperka és Barnília azonnal az állatbüfé felé indult, Dodót is hívták, ám ő nem tartott velük. Nézte a zöld gyepet, amelyen pár szurkoló gyerek passzolgatott a szünetben. Amikor a közelébe gurult a labda, az egyik kisfiú, aki utánaszaladt, hosszan megbámulta őt.
– Milyen édi, nem? – mondta a barátainak. – Igazi dodó!
Oravecz Gergely rajzai