Cincin, a kisegér, a fásszínben üldögélt a favágótőkén. Azért ült ott, mert az édesanyja megszidta:
– Miféle szófogadatlan gyerek vagy te?! Kértelek, tedd rendbe a szobádat, ahogy ünnepek előtt illik. Egyedül nem győzök mindent. Rendetlen vagy! Nem szeretlek!
Cincint az utolsó szavak igencsak szíven ütötték. Ezért ült most a fásszínben, nagy-nagy keserűségében.
– Mért lógatod az orrod? – állt meg előtte Hápika, a kiskacsa.
– Csak azért, mert engem nem szeret senki – préselte ki magából a fájdalmas vallomást Cincin. – Sem az udvar lakói, sem édesanyám. Inkább elbujdosok, világgá megyek…
– Hogy mondhatsz ilyen butaságot?! – háborgott Hápika. – Még hogy nem szeret senki… Például én is szeretlek. Édesanyádról nem is beszélve…
– Az előbb mondta, hogy nem szeret. És a múltkor te is megcibáltad a fülemet.
– Persze, mert rendetlenkedtél. Biztos otthon is rossz fát tettél a tűzre, azért szidott meg édesanyád. Szerintem elé kellene állnod, és bo…
– Nem állok sehova! Elmegyek! – hajtogatta konokul Cincin. – Szervusz! – mondta, azzal leszökkent a favágótőkéről s nekivágott a világnak.
Meg sem állt az erdőig, és az erdőben egy szép kerek tisztásig, amelyen jókora farakások sorjáztak. Mivel eléggé elfáradt, hát behúzódott az egyik farakás mögé, és nyomban elaludt. Arra ébredt, hogy a farakás igencsak mozog a feje fölött, mert két hatalmas medvebocs a rönköket egy kézikocsira rakja, miközben vidáman dudorászik: „Tipi vagyok! Topa vagyok! Erősek vagyunk és nagyok!”
– Én meg Cincin vagyok, a kisegér, és most éppen világgá megyek – mutatkozott be Cincin is illedelmesen.
– Hű, de megijesztettél! – kapott a szívéhez nevetve Tipi.
– Azt mondod, világgá mégy?! – kuncogott Topa is. – No, akkor a legjobb helyen jársz, mert pontosan itt van a világ vége. Helyesebben a barlangunk bejáratánál. Megmutatjuk majd, csak előbb fölrakjuk ezt a kevéske tűzifát – tekintett a roppant nagy farakásra.
– Tudod, hosszú a tél, mi pedig szeretjük a meleget – magyarázta Tipi. – Különösen így, ünnep szombatján. Ülünk a jó melegben, gyönyörködünk a díszes karácsonyfában, és bontogatjuk az ajándékcsomagokat. Te is szoktál ajándékot kapni?
– Eddig még mindig kaptam, de most…
Így beszélgettek, múlatták az időt, és egyszer csak a barlang előtt találták magukat. Jóformán még meg sem álltak, amikor Medvemama éppen perelni kezdett volna a fiacskáival, amikor észrevette a szekér tetején gubbasztó Cincint:
– Nahát, vendéget is hoztatok?! De hogy kerülsz te ide ebben a csúnya télben? – kérdezte meglepetten.
Míg Tipi és Topa elbeszélte, hogy találtak rá a világgá indult kisegérre, Medvemama megterített. Megebédeltek, aztán Medvemama így szólt Cincinhez:
– Ha akarsz, itt maradhatsz, szívesen látunk, de édesanyád azóta biztosan kisírta mind a két szemét bánatában. Tudod, a karácsony a szeretet, a megbocsátás és főleg a család ünnepe. Ilyenkor mindenki hazamegy, hogy karácsonyeste együtt legyen a szeretteivel. Mi is így teszünk. Ha az én két rosszcsont fiam nem lenne velem karácsonyeste, alighanem meghasadna a szívem a bánattól.
– De nekem azt mondta anyu, hogy nem szeret.
– Én is mondok ilyeneket a fiaimnak, ha megharagítanak, de csak azért, mert azt akarom, hogy ők legyenek mindenben a legjobbak, legügyesebbek, annyira szeretem őket.
– Akkor…
– A fiúk majd hazakísérnek – mosolyodott el Medvemama.
Úgy is történt. Az édesanyja, amikor észrevette a kapuban toporgó Cincint, sírva-nevetve szaladt elé:
– Jaj, kicsi fiam! Szörnyen megijesztettél. Hát szabad ilyet!
– Áldott karácsonyt! Nagyon szeretlek! – súgta édesanyja fülébe Cincin, és fölnézett az alkonyodó égre.
Abban a pillanatban kiszakadt az ég dunyhája. Havazni kezdett, és egy szépséges kövér hópihe éppen Cincin orra hegyére hullott.
Balázsy Géza rajza