– Fiúk, igazán segíthetnétek édesanyátoknak – kezdte Doromb nagyapó a reggelinél. – Nekem már nehezen hajlik a derekam.
– Mit segítsünk? – tömött a szájába Buksi egy jókora bundáskenyérdarabot.
– Leszedhetnétek a kertben az uborkát, hogy anyátok eltehesse télire.
– Gond egy szál se! – mókázott Tigris úgyszintén tele szájjal. – Már itt sem vagyunk.
– Nono, azért csak reggelizzetek meg rendesen – mondta nagyapó –, mert régi igazság, hogy az éhes munkásnak örökösen evésen jár az esze.
Így történt, hogy Buksi és Tigris rövidesen a kertben találta magát az uborka szerteágazó indái fölött hajladozva. A nap, szorgoskodásukat látva, egy pillanatra szinte megállt fölöttük, sugaraival megveregette a vállukat, mintha mondaná: Derék gyerekek vagytok!
Ahogy így dolgozgattak, a közeli napraforgótábla felől valamiféle szócsata, perlekedés, civakodás hangja ütötte meg a fülüket:
– Hogy lehetsz ilyen konok?! Nem szégyelled magad?! Mi valamennyien őszinte tisztelettel követjük a tekintetünkkel Napkirály őfelségét hosszú és fáradságos útján, te meg minduntalan hátat fordítasz neki.
– Nekem nem királyom! – hallották a csendes, de elutasító választ. – Számtalanszor elmondtam már nektek. Én ugyanis…
Egy éppen arra vonuló varjúcsapat zajongása elnyomta a válasz többi részét. Így hát Buksi és Tigris kíváncsiságtól hajtva közelebb osont a vitatkozókhoz. Azon nyomban átlátták, hogy a hatalmas napraforgótábla mellett magányosan álldogáló sárga kalapú, zöld ruhás napraforgó hasonlít ugyan a többiekhez, azok mégis vele vitatkoznak, őt szapulják.
A két legény a hallottakkal azonnal Doromb nagyapóhoz sietett, aki már Gyalu bácsi társaságában pipázgatott a nagy eperfa alatt.
– A régi öregek mesélték – kezdte Doromb nagyapó miután a fiúkat meghallgatta –, hogy sok-sok évvel ezelőtt Macskaháza legszebb lányát napraforgóvá változtatta a hegyek gonosz varázslója, amiért nem akart hozzámenni feleségül. Nem akart a hegyekbe költözni innen, a szépséges Aranykertből, ahol minden, minden a macskák gazdag történelmét, szépséges nyelvét és gyönyörű dalait idézi.
– Azt is beszélték – vette át a szót Gyalu bácsi –, hogy csak a legjellemesebb, legrátermettebb, legigazabb, legény válthatná meg, ha ugyan rátalálna.
– Meg arról is évekig sustorogtak az öregasszonyok, hogy a gonosz varázsló kilenc átkát csak úgy lehetne feloldani, ha az a bizonyos legény kilenc levelet letörne a napraforgó száráról. Azt persze már elfelejtettem, hogy alulról vagy felülről kezdve kell-e a leveleket letördelni. És persze a varázsigét is el kell mondania minden levél letörésekor. Ha az emlékezetem nem csal, így szól valahogy:
Takarodj vissza a hegyekbe!
Én ott nem leszek menyecske!
Csend támadt.
Mindnyájan a gondolataikba merülve hümmgettek, de kisvártatva Buksi megszólalt:
– Mi lenne, ha én és Tigris megpróbálnánk feloldani a varázslatot?!
– Hát, abból baj nem lehet. Legfeljebb nem sikerül – vélte Gyalu bácsi.
– Már miért ne sikerülne? – fortyant fel Doromb nagyapó. – Ha a varázsigét pontosan elmondják és a leveleket pontosan letördelik, sikerülnie kell! Igazi szenzáció lenne. Talán még a tévébe is bekerülne. És úgy emlékszem, hogy az egészet déli tizenkét órakor kell végrehajtani – sorolta kissé bizonytalankodva.
– Akkor máris indulhatunk – ugrott fel Tigris, Buksi, a két öreg pedig követte példájukat.