Hó-Kuszpók még nagyon fiatal hóember volt, nem tudhatta, hogy a kéményekbe nem lehet csak úgy belenézni. Aki ezt nem tudja, és a kéménybe dugja a fejét, kormos lesz, még ha hóember is az illető. Mert a kéményben lakik a Fekete Füstemberke, aki a kíváncsiskodóknak a szeme közé fújja a kormot. Nem gonoszságból, inkább jószívűségből. Neki ugyanis ez a csemegéje, és abból ad nekünk önzetlenül. Nem egyforma az ízlésünk, ez tagadhatatlan.
Nézzétek csak a szemközti képet!
Miután fejét a kéménybe dugta, Hó-Kuszpók kormos orral és füllel áll a kémény mellett. A szomszéd kémény tövében pedig egy deréktól lefelé kormos fehér cica üldögél. No vajon mitől lett ilyen? Csak nem ült rá a kéményre. Lehet, hogy füstöltette magát? Biztos valami rosszban sántikál. Hát most meg is látszik rajta…
Hó-Kuszpók rákönyökölt a kéményre, és ekkor hirtelen egy vékony hangocskát hallott:
− Segítség! Hó-Kuszpók! Gyorsan, segítség!
− Segítség? Hogyan? − riadt fel álmodozásából a hórihorgas hóember.
− Hát úgy, hogy lemászol az esőcsatornán − hallatszott alulról.
− Hisz lemászhatok… − mondta Hó-Kuszpók Istók, mielőtt a hang irányában leereszkedett az esőcsatornán. − Mi az nekem, elvégre én vagyok a világon a legügyesebb hóember.
És lemászott egy harmadik emeleti ablakpárkányra. Az ablak zárva volt. A szobában egy Jancsi-kályha álldogált, azaz egy kis vaskályha, amiben szénnel és fával is lehet fűteni. A kályhában egy szomorú kis lángleány lebegett, piros csuklyácskában. Ő volt a síró hang tulajdonosa.
− Gyere közelebb! − suttogta. − Csak be kell löknöd az ablakot.
− Van eszembe! − ellenkezett ijedten a nem mindennapi hóember. − Hogy elolvadjak…
− Nem kell félned tőlem. Kedves vagyok és melegszívű − próbálta nyugtatgatni őt a lángocska. − De tudd meg, ha nem segítesz rajtam, megfulladok, és örökre elalszom. Akkor aztán teljesen kihűl ez a szoba, és megfagynak a gyerekek, ha hazajönnek az iskolából. Nem érted? Bedugult a kémény!
Hó-Kuszpók az ablaküveghez nyomta kormos, hideg orrát. Látta, hogy a szobában két gyerekágy van, közöttük egy polc könyvekkel, játékokkal. Itt biztos szegény emberek laknak, gondolta, ha még manapság is vaskályhával fűtenek. Mert Hó-Kuszpók okosabb volt annál, mint hinnétek.
− Mit tehetek érted? − kérdezte jószívűen és kissé begyulladva. Máris csorogni kezdett róla a víz.
− Ha nem tudsz bejönni, fáradj fel a háztetőre, és sokat használt söprűddel kotord ki a kéményt, légy szíves. Mint egy kéményseprő! Mert az igazi kéményseprők ezer éve nem jártak erre. Állítólag a Tejútra mentek korcsolyázni.
− Nem bánom! − sóhajtott Hó-Kuszpók. − Segíthetek, ha nem kell a közeledbe mennem. Szóval, nem bánom, nőj nagyra, de csak ha már elmentem. Ezek szerint én leszek a világon az első Kéményseprő Hóember!
Csak ennyit mondott, miközben mászni kezdett fölfelé. Nagyon elégedett volt magával.
Hó-Kuszpók Istók tehát újból felmászott a háztetőre. Cilinderét a mellényzsebébe gyömöszölte (ezt nem láthatjátok, mert fölötte van a hóbundája), és a fejébe csapott egy szép piros, hódfarkú tetőcserepet − mert az tűzálló.
− Csak azt tudnám, melyik az ő kéményük − morfondírozott magában, ahogy kiegyenesedett a ház tetején. − Kénytelen leszek az összes kéményt rendbe tenni!
S ahogy mondta, úgy is tett. Hideg volt, de szikrázóan sütött a nap. A Kéményseprő Hóember talált egy piros vödröt, abba gyűjtötte a kormot. Csodálkozó fekete varjak és a Duna partjáról oda merészkedett kíváncsi sirályok bámulták nem mindennapi munkáját.
Egy kiscica is kísérgette − nincs neve, ezért Nevesincsnek hívom −, mellé szegődött, mert nem volt senkije az égvilágon. Örült, hogy egy ilyen hórihorgas kéményseprő-barátra talált. Amikor Hó-Kuszpók nem nézett oda, bele-belenyúlt a korommal teli vödörbe, s nagy igyekezettel maszatolta magát. Láthatjátok, a jobb oldala már egészen fekete, de a bal fele még teljesen fehér.
Végre az egyik fekete kéményből Hó-Kuszpók újra meghallotta a lángleányka kedves hangját:
− Köszönöm! Már égek, lángolok! Melegítek!
− Látod? Ilyen munkát végez egy nem mindennapi Kéményseprő Hóember! − mondta büszkén Nevesincsnek Hó-Kuszpók.
Azt hiszem, jól látható a képen, hogy Hó-Kuszpók, vagyis a Kéményseprő Hóember és Nevesincs ezen a délelőttön nagyon elégedettek voltak.
...
Délután beborult, és ismét hullani kezdett a hó.
Hó-Kuszpók Istók, a hajdan fehér hóember ekkorra már nagyon bekormozódott. Fekete volt, mint a holló vagy a háztetőn sétálgató varjak. Vagy mint a fekete éjszaka. Nyújtózott egy nagyot és megropogtatta a derekát.
− Mennyi kémény! − sóhajtotta. − Mintha csupa kéményből lenne az egész város. Lesz elég dolgom, míg ennek a kéményerdőnek a végére érek!
A varjak és sirályok továbbra is csodálkozva nézték a különös hóembert, pedig most nem csinált semmit, csak állt és pihent.
Igen ám! De ahogy fekete öltönyére hullott a hó, lassan teljesen pepitaszínű lett! (Most vettem észre, hogy rosszul fejeztem ki magam. Ti is észrevettétek, ugye? A pepita nem szín! Hanem a fekete és a fehér szabályos formákból összeállított keveréke. Ezt elég nehéz így megérteni: legalább egyszer látni kell! Szóval elég lett volna annyit mondanom: pepita lett.) És hogy lássátok, milyen a pepita, nézzétek meg a képen három változatban is Hó-Kuszpók Istókot. Ugyanis egy darabka szén segítségével két önarcképet rajzolt magáról örök emlékül a kéményekre.
Első önarckép balról: mint patyolatfehér hóember, cilinderrel.
Másodszor önarckép jobbról: mint Koromfekete Kéményseprő Hóember, piros hódfarkú cseréppel.
És a valóságban: a két kémény között, mint Hóbohóc, pepita öltönyben.
Nem sokáig maradt pepita. Hamarosan ismét hófehér lett. De csak addig, míg el nem kezdett dolgozni: akkor megint fekete lett a bundája. És ez így ment napokon át.
Egy szép, derült téli reggelen elhatározta, hogy bemegy a belvárosba. Ragyogó friss hó borította az utcákat, az ég kéken ragyogott, jól mutatott a fehér fényességben Hó-Kuszpók, a fekete hóember.
− Jé! Ott a Kéményseprő Hóember! − kiabáltak az iskolába siető kisgyerekek. − Jó sokat dolgozhatott az éjszaka. Már teljesen elhasználódott a kormos seprűje.
A városban pillanatok alatt híre ment a Kéményseprő Hóembernek. Estére már a Budapesti Kéményseprők Országos Szövetsége hivatásos kéményseprőként alkalmazta, rendes havi fizetéssel (plusz munkaruha, plusz rendes évi szabadság, plusz prémium). Azt hiszem, ez volt az első ilyen eset a hóemberek történetében. Mit szóltok hozzá, hogy egy egyszerű hóember ilyen magasra jutott? Hogy a csillagok helyett − ahová én szerettem volna röpíteni − egészen a háztetőkig vitte? Persze azt nem lehet tudni, hogy a csillagok között talált volna-e olyan kedves kis cicabarátot, mint amilyen a maszatos Nevesincs…
Mi történt a ti hóemberetekkel?
És mi lett volna vele, ha ő jut el a Holdra vagy egy ismeretlen csillagra? Egyáltalán van még kedvetek rajzolni? Ha igen, akkor máris kezdjetek neki. Persze, aki akar, írhat verset is…
Molnár Jacqueline rajza