Zsófi ezen a szép szerdai napon nem bírt magával. Egész délelőtt alig tudott figyelni az iskolában. Akármiről is volt szó az órákon – márpedig néha érdekes dolgokról lehet ott hallani –, Zsófit ma nem tudta lekötni semmi. De nemcsak a tananyag nem hatott rá, ma még a barátnők szokásos locsi-fecsije sem izgatta őt a szünetekben. Bármiről is meséltek a lányok, mintha nem is hallotta volna. Sőt, mintha ott sem lett volna. Ez még Angéla néninek is föltűnt az utolsó órán.
Angéla néni Zsófi tanító nénije volt, és nagyon, de nagyon jól ismerte az osztályába járó gyerekeket. Ezért is szúrt szemet neki a máskor annyira érdeklődő Zsófi szétszórtsága. Meg is kérdezte őt:
– Zsófi, csillagom, mi van ma veled? Úgy viselkedsz, mint egy sajtkukac! Mi az, ami annyira izgalomban tart, hogy nem tudsz figyelni az órán?
– Angéla néni, ne tessék haragudni – mentegetődzött Zsófi –, én figyelek, igazán!
– Ugyan már! Hiszen ismerjük egymást!
Zsófi erre megadta magát:
– Tetszik tudni, délután munkába kell mennem, és mi tagadás, kicsit izgulok.
Angéla néninek leesett az álla.
– Hogy mondod? Munkába? De Zsófikám, a gyerekek nem dolgozhatnak! Legalábbis a világnak ezen a szerencsésebbik felén nem.
– Már hogyne dolgozhatnának, Angéla néni! Én például ma délután az étterem konyhájára megyek dolgozni az anyukámmal és az apukámmal. Ők is ott dolgoznak. Andrea, az egyik szakács, aki Velencéből jött, és fiú, nem lány, mert az olaszoknál az Andrea fiúnév, ő mondta, hogy ma nagy polipot főzünk. Úgyhogy sok a munka, menni kell.
– Te jó ég! – hüledezett Angéla néni. – Még hogy polipot? És a szüleiddel együtt? Szóval ők tudnak róla?
– Hát persze, hogy tudják, Angéla néni! Tessék megnyugodni, apukám mindent tud az étteremben, ő a séf!
– Na ne, hát így még rosszabb! Zsófikám, szívem, azonnal beszélnem kell a szüleiddel. Mondd meg nekik még ma, kérlek, hogy holnap valamelyikük, vagy ha lehet, mindketten jöjjenek be az iskolába és keressenek meg.
– Hát jó, Angéla néni, én megmondom. De a szüleim nagyon sokat dolgoznak, azért kell, hogy én is segítsek nekik – magyarázta Zsófi kicsit megilletődve. – De azért biztosan bejönnek. Tessék megnyugodni, nincsen semmi baj, én igazán nagyon szeretek az étteremben dolgozni! Tudja, Angéla néni, Andrea szerint a konyha az élet közepe!
Angéla néni erre már nem tudott mit válaszolni, csak furcsán nézett Zsófira, aztán visszatért a tananyaghoz. Az óra pedig, ha lassan is, egyszer mégis véget ért, és Zsófi végre rohanhatott az étterembe. Azaz csak rohant volna, ám meg kellett várnia a bátyját, hogy együtt menjenek. Mert Zsófi még kicsi ahhoz (a szülei szerint, persze), hogy egyedül közlekedjen a nagyvárosban.
Az étteremben aztán teljesen megfeledkezett Angéla néniről meg arról, hogy szólni kéne anyuéknak. Csodálkozol? De hiszen polipot főztek! Egy igazi polipot! A hatalmas tengeri állat karjai olyan vastagok voltak, mint Zsófié! Hosszú ideig főzték. A végére a víz már tiszta bordó volt az állat bőrétől. Andrea akkor egy parafa dugót dobott a vízbe. Náluk, Velencében ugyanis úgy tartják, hogy a parafa magába szívja a polipban esetleg előforduló mérgeket.
Persze nincs benne sok méreg, úgyhogy dugó nélkül főzve is simán meg lehet enni, de azért dugóval biztosan jobb.
Amikor a polipot kivették a fazékból, hideg vízben hagyták kihűlni, majd felkarikázták és este előételként salátával, hidegen tálalták a vendégeknek. Hú, de finom volt! Zsófi is megkóstolta, meg a bátyja is, és nagyon ízlett nekik. Lehet, ha most meglátnád a tányérodon, te azt mondanád, hogy fúúúúj, én ezt meg nem eszem. Pedig a polipnak gyönyörű fehér húsa van, és nagyon ízletes.
Zsófiék persze nem várhatták meg, hogy ízlik a vendégeknek az előétel. Mire azok megérkeztek, ők már rég otthon voltak és az otthoni sokkal, de sokkal unalmasabb vacsorájukat ették. (Ami persze azért nagyon is finom volt, igazi lasagne – de erről majd legközelebb.) Zsófi mégis jól tudta, hogy a polip hatalmas sikert aratott az étteremben. Érezte. Még akkor is erre gondolt, amikor már az ágyban volt, és anyukája jóéjtpuszit adott neki.
Lehunyta a szemét és gyorsan elaludt. Nem csoda, hiszen mozgalmas napja volt. Iskola, munka, polip, csupa-csupa nem mindennapi, különös dolog. Még az álmába is beszivárogtak.
Azt álmodta, hogy egy nagy halászhajó fedélzetén rohan Andreával. Éppen egy hatalmas halászhálót vontatnak fel a mélyből, a zsákmány pedig egy óriási polip! Nagyobb, mint ők ketten együttvéve. És a polip hirtelen megszólal, furcsán, ismerős hangon:
– Zsófi, szívem, a gyerekeknek tilos dolgozniuk! Neked most tanulni kéne, nem igaz, angyalom?
Angéla néni! – riadt fel Zsófi a különös álomból.
Sírva rohant át anyukája szobájába.
– Mami, mami, elfelejtettem – nyelte a könnyeit –, be kell mennetek!
– Hová, Zsófikám? Mi van veled – kérdezte anyukája aggodalmasan –, rosszat álmodtál?
– Az iskolába! Igen! Angéla néni! Meg a polip! Meg hogy dolgozok, és nem szabad!
– Hogy mondod? Be kell mennünk az iskolába Angéla nénihez?
– Igen! Mert elmeséltem neki, hogy az étteremben dolgozom veletek, és polipot főzünk Andreával, azért nem tudok figyelni az órán. És ő azt mondta, hogy a gyerekek nem dolgozhatnak, és hogy ti tudtok-e erről, és mondtam, hogy hát persze, és hogy akkor azonnal beszélni akar veletek! Deugyenembahahaaajjj… – és itt Zsófiból már úgy ömlöttek a könnyek, mint a legkövérebb felhőkből az esőcseppek egy tengeri vihar során.
Anyukája csak magához ölelte Zsófit – mert mit tehet ilyenkor egy anyuka?! –, és azt mondta:
– Hát persze, hogy nem baj. Igaz, hogy talán most rabszolgahajcsároknak gondol bennünket a tanító nénid, de semmi gond. Majd megmagyarázzuk neki, hogy félreértésről van szó. Hiszen polipot főzni nagyon érdekes és nem mindennapi dolog, igaz?
– Igaz, mami – szipogta Zsófi most már egészen megvigasztalódva.
– Meghiszem azt! De most mars aludni! A rabszolgagyerekeknek sok alvásra van szükségük!
Zsófi szót fogadott. Egy kicsit még törölgette az orrát az anyukája ölében, aztán visszament a szobájába, és lassan elaludt. Csak a várva várt buona notte puszira ébredt fel, arra sem egészen. Félálomban annyit próbált még végiggondolni, hogy talán jobb lesz mégis figyelni az órákon, és nem magyarázni mindenfélét a tanító néninek. Azazhogy… holnap Andrea tiramisut készít! Igazi velenceit! Az se semmi... Milyen jó lenne Angéla néninek elmesélni, hogyan kell...
Balla Margit
Szabó Zelmira rajza