Mesetár
Hallottatok már a híres Pepi kalózról? Ha nem, hamarosan megtudjátok, ki volt ő, és azt is, milyen kalandokba keveredett. Hol is kezdjem? Talán ott, hogy Pepi kalóz rettegett és hírhedt darázs volt, aki sok hajót fosztott meg kincseitől. Mindig leleményes volt, így sokáig nem sikerült a nyomára akadni. Hanem egyszer ő is megfizetett tetteiért. Saját kalóztársa árulta el őt, és a legmélyebb börtönbe vetették, hogy sose lássa a napvilágot. Már sok-sok éve raboskodott, amikor egy nap rámosolygott a szerencse…
A tengerektől a hegyekig, a hegyektől a folyókig a föld tele van szebbnél szebb falucskákkal. Annyival, hogy megszámolni se lehet őket. Mindezek közül a legszebb mégis az a falucska, ahová a gólya elvitt bennünket. Hogy mitől szépek a falucskák? Attól, hogy pirosba öltöznek a sok almafától, sárgába a sok vajkörtétől, kékbe a szilváktól. Csángóföldön is erősen szépek a falvacskák. Mifelénk még nem volt olyan ember, aki valamely falucskában sétált volna, és ne csorgott volna a nyála azt látva, hogy ragyognak a fák a kertekben a gyümölcsöktől. Ha mégis volt valaki, az biztos vak lehetett.
Először Tigris próbálkozott. Hiába tördelte le azonban ügyesen a leveleket alulról fölfelé haladva, hiába mondta szépen, érthetően a varázsigét, nem történt semmi.
Utána Buksi lépett oda a napraforgóhoz.
– Ne félj, én megszabadítalak! – suttogta maga elé, s azzal felülről lefelé kezdte tördelni a leveleket, és közben mondta a varázsigét.
– Fiúk, igazán segíthetnétek édesanyátoknak – kezdte Doromb nagyapó a reggelinél. – Nekem már nehezen hajlik a derekam.
– Mit segítsünk? – tömött a szájába Buksi egy jókora bundáskenyérdarabot.
– Leszedhetnétek a kertben az uborkát, hogy anyátok eltehesse télire.
– Gond egy szál se! – mókázott Tigris úgyszintén tele szájjal. – Már itt sem vagyunk.
– Nono, azért csak reggelizzetek meg rendesen – mondta nagyapó –, mert régi igazság, hogy az éhes munkásnak örökösen evésen jár az esze.
Bundafüles Subanagyot gyermekkacaj, énekhang és száraz ágak reccsenése zavarta fel a déli szunyókálásból. A hőség elől mindig rejtegetnie kellett a bundáját, ezért szokott ilyenkor a sűrű hűvös homályba húzódni, ahol háborítatlanul emlékezhet és álmodozhat, míg alkonyba nem száll a nap. Most azonban nem tudott odafigyelni az emlékeire meg az álmaira, mert egy zajos világ szétröppenő üzenetei mindegyre a bundafülébe akadtak. Várta, várta, hogy mikor szűnik már meg a zenebona, de aztán mégis a kíváncsisága győzött, s rászánta magát, hogy kikémleli a dolgot.
A vihar életre kelti a mesét
Egy szeszélyes áprilisi napon az apu meg én gombászni indultunk az erdőbe. Előző éjszaka nagy zuhé volt, de most hétágra sütött a nap, vakítóan csillogtak a keréknyomok, mintha csak egy láthatatlan kéz ezüstszőnyeget gördített volna elénk, hogy el ne tévedjünk. Kézen fogva mentünk, ha a templomtoronyból valaki látcsővel figyel, azt látja, hogy egy magas, fekete hajú, farmernadrágos férfi tarisznyával az oldalán nagy léptekkel rója az utat, mögötte egy kicsi, szöszke fejű emberke piros kezeslábasban futva igyekszik a nyomában.
Furcsavár felett éppen alkonyodott, mikor egy egérke végigsétált az utcán. A sűrűn hulló hópelyhek rátapadtak szürke bundácskájára, úgyhogy könnyen össze lehetett volna téveszteni holmi elgurult hólabdával. Cukoranyó mézeskalácsboltja előtt megállt, és vágyakozva nézte a kirakatüveg mögött sorakozó finomabbnál finomabb édességeket.
17. oldal / 17